1999
John Morrison, a pszichológia professzora halkan belépett irodájába, majd – szintén nagyon diszkréten – behúzta maga mögött az ajtót. Kezében vaskos aktacsomót szorongatott. A tervezet egy kísérlet leírását tartalmazta. John saját kutatásain alapult, azok mintegy megkoronázását, végső konklúzióját jelentette. Jelentette volna… Ugyanis éppen két perccel ezelőtt fúrták meg a projektjét. Az intézet igazgatója túl veszélyesnek, etikailag bizonytalannak és nem utolsó sorban „gazdaságilag életképtelennek” nevezte.
Micsoda rohadék!
Hasonló, jól dokumentált kísérleteket már több évtizeddel korábban is végeztek ebben a tudományágban. A lényeg az ellenőrzés folytonos fenntartása, így elkerülhetők az esetleges túlkapások. Általánosan elfogadott nézet volt, hogy a kellő időben be kell avatkozni a résztvevők biztonságának megóvása érdekében. A kellő időben!
Az összes korábbi folyamat megszakadt egy bizonyos ponton, mert a folytatás veszélyeztette volna a résztvevők testi épségét. Tekintsük például a csoportbeli emberi viselkedés alapkísérletét, a „börtön” forgatókönyvet, ahol a résztvevők egyik fele rab, a másik pedig börtönőr volt. Az alanyokat engedték, hogy szerepük határain belül ki-ki a saját értékrendje szerint viselkedjen. Átlagemberek voltak. Teljesen normálisak. A legkülönfélébb háttérrel. Mégis egy idő után a kísérlet nyilvánvaló irányt vett: a börtönőrök egyre szadistábbak, a rabok meg egyre alávetettebbek lettek, mindenféle külső behatás nélkül.
A csoport és a környezet (a szerep) hatása elvitathatatlan életünk során. Ez a hatás lehet pozitív egy sportstadionban, egy koncerten, vagy egy egyszerű baráti összejövetelen megtapasztalva; ám lehet negatív is, például háborús környezetben.
John ezen alapvetésekre építette saját kutatását, amely a megszokás folyamatait vizsgálta. Vajon az ember képes bármihez alkalmazkodni, hozzászokni és természetesként elfogadni a legextrémebb helyzeteket is? Gyanította, hogy a válasz igenlő. A dolog igazolására tervezte kísérletét, ami nagyon hasonlított a „börtön” alaphelyzetéhez, ám attól eltérően, a mindennapi életet modellezte. A résztvevők egy jól körülhatárolt és megfigyelt helyszínen (a tervezet szerint egy lakóparkban) élték az életüket. Időről időre azonban kívülről módosítottak volna a körülményeken. Apró dolgokat. Azután egyre jelentősebbeket. Mint egy tudományos valóság-showban!
Egyvalamit azonban John sem mert leírni. A végső célt, amit mélyen magába temetve rejtegetett. A kísérlet végső célja új viselkedésformák (esetleg biológiai mutációk) létrehozása volt. A környezet hatására a résztvevők maradandó változásokon mennének keresztül. Persze ehhez hosszú folyamatra van szükség, praktikusan több évnyi munkára.
És hogy mindez etikus-e?
Nem.
De John-t ez már rég nem zavarta. Túllépett rajta. Megszállottan hitte, hogy az emberiség fejlődéséhez, úgymond a következő szintre való eljutásához mesterséges beavatkozásra van szükség. Más tudományágak is ez irányban haladtak, néha tudatosan, néha öntudatlanul is. Nézzük a genetikát! A génszerkezet módosítása betegségek elkerülése vagy egyes kedvező tulajdonságok létrehozása érdekében. Mi ez, ha nem mesterséges beavatkozás az emberiség jövőjébe?
John rájött, nincsen szükség bonyolult segédeszközökre, vagy genetikai bűvészmutatványokra. Csak hagyni kell, hogy a természet maga intézze el a dolgot!
Erre most ez!
Keresztülhúzták a számításait.
Az íróasztalánál ülve, magába roskadva bámulta a papírhalmot. Itt a vége, mielőtt elkezdődött volna! A bal felső fiókjából előhúzott egy pakli cigarettát és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt. Valaha karikákat is tudott fújni dohányfüstből. A felesége és a kislánya jókat derültek rajta. Igen, a családja, akik most is várták a hazatértét.
A felesége és a kislánya…
A felesége és a kislánya…
Ekkor – két slukk között – John Morrisonnak egészen elvetemült és perverz ötlete támadt.
~~~
15 ÉVVEL KÉSŐBB…
John autójával hajtott keleti irányban, kifelé a városból. Tudta, hogy ezúttal tényleg vége van. Az elmúlt évek során már többször érezte úgy, be kell fejeznie az egészet, de mostanáig valahogyan mindig sikerült kilábalnia a nehézségekből.
Azonban a felesége kiszabadult…
Ennek nem szabadott volna megtörténnie! Részben saját magát okolta az események miatt, ám tudósként be kellett látnia, mindez elkerülhetetlen volt. Csoda, hogy nem előbb következett be. Minden, kényszeresen irányított rendszer felbomlik egyszer.
Mindegy, legalább a kutatási eredmények megmaradtak. – morfondírozott magában, miközben az éjszakai országutat vizslatta maga előtt.
Ha jobban belegondolt volna, rájön: minden esemény sorozatokban jelentkezik. Erre épül a régi közmondás is, miszerint „a baj nem jár egyedül”! Tudtán kívül, elkövetett még egy hibát; túl gyorsan hajtott!
Hirtelen színes, gyorsan villogó fényekbe burkolózott rendőrségi járőr jelent meg mögötte, rákapcsolva a szirénáját is. John gyorsan mérlegelte a lehetőségeit. Arra a következtetésre jutott, ha nem akar egy országos hajtóvadászat céltáblája lenni, akkor meg kell állnia, és el kell játszania a jóravaló, ártalmatlan polgárt.
Le is húzódott a padkára és leállította a motort.
- Tekerje le az ablakot, kérem! – kezdte a rendőr.
John engedelmeskedett és megpróbált nyugodt arcot vágni.
- Van valami probléma, biztos úr?
- Közúti ellenőrzés, a papírjait kérném!
- Igen is, biztos úr!
John kotorászni kezdett a jogosítványa után, remélvén, hogy most is ott találja, ahol mindig is tartotta. Szerencsére nem kellett csalódnia. Átnyújtotta az iratot.
- Uram, van fogalma róla, hogy mennyivel hajtott? – kérdezte a járőr.
- Nem igazán, biztos úr…
- 20 mérfölddel gyorsabban a megengedettnél. Hova ilyen sietősen?
- Áááá…a feleségem kitalálta, hogy az éjszaka kellős közepén menjek át az anyósomhoz néhány jelentéktelen apróságért, ami persze irdatlanul fontos neki a holnapi partihoz. Micsoda hülyeség! Szerettem volna minél előbb elintézni a dolgot.
- Kár volt túlzásba vinni!
- Ha maga mondja, biztos úr…- húzta el a száját John.
- Megkérhetném, hogy nyissa ki a csomagtartót!
- Mi szükség van erre, biztos úr? Elismerem a szabálysértést, és kész vagyok kifizetni a bírságot.
- Rendben van uram, de akkor is szeretném látni a csomagtartóját!
- Nem értem mi a fenéért van erre szükség…
- Ellenszegül a hatósági felszólításnak? Kényszeríthetem is, ha muszáj!
A járőr lassú, kimért mozdulatokkal a lőfegyveréért nyúlt.
John kelletlenül kiszállt a kocsijából és hátraballagott a csomagtartóhoz. Egy gyors mozdulattal, kinyitotta.
- Mi a jó franc ez? – kérdezte a meglepetten a rendőr.
A csomagtartó roskadozott a különböző adathordozóktól. BluRay lemezek, DVD-k és memóriakártyák százai voltak bezsúfolva a nem is olyan szűkös raktérbe.
- Hááát, a videó gyűjteményemet szállítom át az anyósomhoz, mert otthon már nem férünk tőle.
- Nem azt mondta, hogy a holnapi partira kéne valamit elhoznia?
- Igen, igen, azt is! De előtte le kell adnom a videókat…- hebegte Morrison.
- Na jó, ezt majd később tisztázzuk! Meg kell kérnem, hogy fáradjon be velem az őrsre! A lemezeket lefoglaljuk. Ha tényleg a családi gyűjteménye, akkor biztos lehet benne, hogy vissza fogjuk szolgáltatni.
- Ez…ez egy agyrém! Hallatlan eljárás! – füstölgött a férfi – Tiltakozom!
- Adja írásba! – replikázott a rendőr.
~~~
Derek Gibson őrmester éppen a kihallgató helyiségből tartott az irodája felé, mikor Brian Dealy nyomozó futva vágott elébe.
- Nem fogod elhinni D! Most szóltak, hogy elkapták a férjet! – közölte a nyomozó, lihegve.
- Ne hülyéskedj! Mikor?
- Alig egy órája. A közútiak kapcsolták le, gyorshajtásért.
- Hihetetlen. Még ki sem adtuk a körözést.
- Igen. Nem is lett volna semmi az ügyből, ha nem találnak a faszinál egy teherautónyi DVD-t! A járőr azt hitte, valami nagybani hamisítót fülelt le és bevitte kihallgatásra.
- Biztos, hogy ő a mi emberünk? – kételkedett Gibson.
- Semmi kétség. Azonosították: John Morrison professzor, 63 éves, házas, egy gyermek apja.
- Elképesztő! Mikor hallgathatom ki?
- Fél óra múlva áthozzák a közlekedésiektől a lefoglalt anyaggal együtt.
- Kiváló. Azonnal értesíts, ha megérkezett! Nehogy az FBI előbb tegye rá a kezét. Ezt a faszit én akarom!
- Nem gond, főnök.
- Addig bedobok valami erőset, mert ez az ügy minden képzeletemen túltesz, pedig igazából még el sem kezdődött.
Azzal belépett az irodába, erőteljesen bevágva maga mögött az ajtót.
~~~
Derek Gibson és John Morrison egymással szemközt foglalt helyet a kihallgatószoba asztalánál. A beszélgetést videokamerák rögzítették, kétoldalú tükör mögül. Gibson előtt egy nyitott akta hevert, rajta egy jó húsban levő, ám láthatóan elgyötört és teljesen kopasz, középkorú nő fényképével.
- Tudja mi történt Claire-rel? – kezdte Gibson.
- Nem igazán. Tudom, hogy kijutott a házból, röviddel a távozásom előtt. A többiről, fogalmam sincs.
- Azonosítaná, őt ezen a fényképen?
- Igen, ez ő. A feleségem.
- Elmondhatom, mi történt, de utána kíváncsi lennék a véleményére. Claire Morrison zavarodottan sétált az utcán, láthatólag nem értette, mi történik vele. Besétált egy Mcdonalds-ba, hogy megvacsorázzon. De ezt nem a szokványos értelemben tette. Rátámadt egy családra, lefogta a hatéves kisfiukat, majd puszta kézzel kikaparta a szemét és felszürcsölte a kicsurgó váladékot. Ezután egy műanyag késsel felvágta a gyerek hasát. Fejjel előre belebukott a testüregbe és felfalta amit odabenn talált. Csak ekkor sikerült lefogni. Az egész fél perc alatt lezajlott.
Morrison mélyet sóhajtott.
- Claire olyan lénnyé vált, ami (aki?) nem összeférhető a jelenlegi társadalommal. Egészen mostanáig egy virtuális világképet fogadott el valóságosnak, amelyet én hoztam létre annak igazolására, hogy az emberi lényeket akármire rá lehet venni. Akármihez hozzá tudnak szokni.
- Kifejtené ezt bővebben?
- Hogyne. Most már úgysem számit sokat. Az egész az ezredforduló környékén kezdődött. Akkoriban az Advanced Research Global-nál dolgoztam kutatóként. A viselkedés- és evolúciós pszichológia volt a szakterületem. Tanulmányoztam a korábbi kutatási eredményeket és felismertem, hogy sokan, nagyon sokan rájöhettek volna az én végkövetkeztetésemre, de valami mindig meggátolta őket. Etikai-, pénzügyi- vagy jogi nehézségek. Ki tudja?
- Mert magát ezek nem izgatták, ugye?
- Nem, nem igazán. Akkorra már eljutottam arra a pontra, hogy felfogjam: csak úgy bizonyíthatom be az igazam, ha nem állok meg ott, ahol mások megálltak! Nem tettem semmi egetverően újat, csak befejeztem az elődeim munkáját.
- Az sem zavarta, hogy a családját használja kísérleti nyúlként? Szerette őket, nem igaz?
- Nem volt más választásom. Az intézet nem akarta támogatni a projektemet. Igen, szerettem őket, már ha ez a szó jelent valamit egyáltalán. Valójában a szeretet, mint olyan, egy evolúciós eszköz, amely a faj túlélését biztosítja az emberi társadalomban, a gyermekek felnevelésének biztonságossá tételével. Ez a valódi célja.
- Maga őrült! – fakadt ki Gibson – Teljesen megbuggyant!
- Lehet, de amit mondok az nem őrültség…Visszatérve az eredeti témára, az intézeti kudarc után kezdtem el berendezni az otthoni pincénket. Meglehetősen nagy alapterületű, így tökéletesen megfelelt a célnak. A feleségemnek azt adtam be, pánikszobát építek. Elég hihetőnek tűnt, hisz naponta hallani ilyesmiről a tévében. Felszereltem mindennel, ami a mindennapi élethez kellett, meg néhány extrával is, amiről természetesen senki sem tudott. Hangszigetelés, kamerák az összes helyiségben, rejtett hangszórók, pneumatikus rezgés-szimulátorok, zárt TV hálózat. Azután eljött a nap, a beköltözés napja…
- Már akartam is kérdezni, hogy sikerült rávennie a családját az együttműködésre? – vetette közbe Gibson.
- Ez a legnagyszerűbb az egészben! Önként sétáltak bele egy virtuális világba, mivel azt hitték az a Valóság! Segítségemre volt az ezredvégi hangulatkeltés Y2K pánikkal, vallási- és világvége próféciákkal. Amikor elkészültem, levittem a feleségemet és a kislányomat megmutatni a létesítményt. Majd mialatt mindannyian odalent voltunk, üzembe helyeztem a rendszert. A fedősztori egy atomtámadás volt! Tudja, a világvége, az ítélet napja vagy valami ahhoz hasonló. Hírtelen megszólaltak a szirénák (a rejtett hangszórókból), bezárkóztunk, majd jöttek a becsapódások (a rezgés-szimulátorok munkája)! Csapdába estünk a föld alatt. Azonnal bekapcsoltam a tévét, amin természetesen az előre legyártott híradás ment. A felvételeket az intézetben készítettem a stábommal. Valódi híradórészleteket manipuláltunk filmes trükkök felhasználásával. A tévé bemondta, hogy ismeretlen eredetű atomtámadás érte az országot és mindenki haladéktalanul húzódjon az óvóhelyekre. Nem mehettünk ki, a saját érdekünkben! Ez volt a kezdet.
- De ön azért minden nap elhagyta a pincét, nem igaz?
- Így van.
- Hogyan csinálta?
- Egyszerűen. Természetesen volt egy nukleáris védőszkafanderem a pánikszobában. A történet szerint, az intézetben is rendelkezésre állt a földalatti labor, így maradtak túlélők és én is hazafias kötelességemet teljesítve, minden nap bejárhattam dolgozni. A pince lejárata a konyhánkból nyílt. Felsétáltam, majd levettem a szkafandert és tényleg elmentem dolgozni. Az első időszakban azért be kellett zárnom a pinceajtót, de hamarosan arra sem volt már szükség.
Morrison vett egy mély lélegzetet, azután folytatta.
- Az alapozás után elkezdődhetett a valódi kísérlet.
- Úgymint?
- A kísérleti alanyok fokozatos hozzászoktatása az új valósághoz. A valósághoz, amely egyre vadabb és vadabb lett! Az atomtámadás igazi oka az volt, hogy a világ nukleáris hatalmai egymás ellen indították rakétáikat a Sátán parancsára. Később a Sátán teljes egészében átvette a hatalmat a földön! A sátánista vallás lett a hivatalos hitrendszer. A tévé és az előregyártott röplapok pedig kihirdették a parancsolatokat. Először enyhébbeket, mint az esti sátánista ima, öncsonkítás, a kötelező szex; majd az évek során egyre durvábbakat: kannibalizmust, nekrofiliát, satöbbit…
A rendőr ezen a ponton vesztette el a fejét. Üvöltve ugrott neki Morrison torkának.
- Maga mocskos vadállat! Rohadt geci! – ordította a sztoikus tudós arcába.
Azonnal nyílt a helyiség ajtaja és két másik nyomozó rontott be, hogy lefoghassák ingerült társukat. Mikor sikerült lecsillapítaniuk, azért a biztonság kedvéért az ajtó innenső oldalán maradtak.
Morisson közben folytatta:
- Megértem önt, őrmester. Tényleg megértem. De a bizonyíték ott van a lemezeken!
- Huh….uhhh.
- Tudja, a nukleáris szennyeződés miatt egy idő után az élelmiszertartalékok elfogytak, így az emberek kénytelenek voltak áttérni a kannibalizmusra. Először odakintről hoztam emberhúst az egyetemi kórházban frissen elhunyt páciensekből. Beletelt egy kis időbe, míg a feleségemet sikeresen kondicionáltam és végül megette a lányunkat.,,
- Maga közveszélyes pszichopata! Ráadásul hazudik is. Tudja miért? Elmondom: a házukban megtaláltuk a kislányát, aki életben van, habár valószínűleg sohasem válik normális ember belőle.
- Téved, őrmester úr! Maguk a TIZEDIK gyermekemet találták meg.
Derek Gibson arca elzöldült és öklendezni kezdett.
- Miután a hús elfogyott, gondoskodni kellett az utánpótlásról! Ebben a világban minden nőnek folyamatosan terhesnek kellet lennie, hogy a felcseperedő gyermekek táplálékul szolgálhassanak. Jó sok szex, jó sok szex a titka mindennek! Aztán a hullákat is meg lehet baszni…
- Na jó, ebből elég! A felesége csak ki akart menni egyszer- kétszer! Kíváncsinak kellett lennie a külvilágra. És mi van a szomszédokkal? Az ismerősökkel?
- Jó kérdések. Természetesen a feleségem látni akarta a felszínt, de csak addig, amíg személyesen be nem mutattam a Sátánnak! Hazahoztam neki a Sátánt, aki pedig demonstrálta hatalmát néhány okos trükk segítségével. De önnek igaza van! Előbb - utóbb úgyis ki akart volna jutni, mint ahogy végül sikerült is neki. Ami a szomszédokat és a rokonokat illeti, azt mondtam, összevesztünk, ő felpakolta a lányát és lelépett egy másik pasival. Még partikat is rendeztem a házunk kertjében, miközben ő odalenn tartózkodott, csupán pár méterrel alattunk.
- Rohadt perverz barom! Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy Claire-nek éveken keresztül se sikerült kitörnie vagy legalább ellenszegülnie a parancsoknak.
- Olyan nehéz elhinni? Az emberek elfogadják a világot, amit mutatnak nekik, mert különben jön a büntetés. Az pedig fájdalmas dolog. Természetesen Claire-nél is szükség volt a büntetés – jutalmazás módszerének alkalmazására. Néha. Eleinte. Utána már nem... A lényeg a fokozatosságban rejlik. Mint látja a tökéletes átalakuláshoz évekre, évtizedekre van szükség. Lassan kell bevezetni az újabb s újabb lépéseket. Látta a végeredményt, nem?
- Láttam. Nem kell emlékeztetnie rá! – morogta Gibson.
- Claire számára most a külvilág értelmezhetetlen, sokkoló. A belső értékrendszere szerint cselekedett, annak megfelelően, mit kívánna tőle a Sátán. Hozzászokott a virtuális világhoz. Megszokásból reagált: éhes volt, tehát ennie kellett. Emberhúst!
- Jó. Elismerem, véghezvitte az elbaszott, perverz kísérletét. Na bumm! Maga is csak egy újabb idióta, aki megkapja a 15 perces hírnevét. Megérte?
- Még mindig nem érti! Odáig jutottam, mint senki más előttem. Bebizonyítottam, hogy az emberi alkalmazkodóképességnek nincs határa. Dokumentáltam. Reprodukál-hatóan. Megmentettem az emberiséget!
- Mi a fasz? Maga őrültebb, mint hittem.
- Valóban? És mi lenne, ha azt mondanám, hogy a kapott eredményeket felhasználva, globális méretekben hozzáláthatnánk az emberiség szociális evolúciójának fejlesztéséhez. Környezettudatos gondolkodás, a világűr lakhatóvá tétele, új, hasznosabb célok felvetése a fogyasztói társadalom ellenében! A virtuális valóság technológia segítségével jobbá tehetjük a világot.
- Hülyeség!
- Tényleg? Biztos benne? Hadd kérdezzek valamit. Honnan tudja, hogy mások nem alkalmazzák-e a technológiát már réges-rég óta?
- Micsoda?
- Gondoljon bele: vajon a társadalom, amiben élünk „természetes” evolúció útján jött létre? A megszokásból fogyasztó zombik társadalma. Maga is csak azért cselekszik úgy ahogy, mert így szokta meg. Gondolkozzon el ezen!
- El is fogok, de maga akkor is csak egy idióta marad!
Derek Gibson őrmester kilépett a kihallgatóból és az odakint várakozó Dealy felé fordult:
- Ez teljesen gyogyós! De annyira, hogy a frász kerülget tőle. Ez a göthös tata vadállattá változtatta a feleségét és elhitette vele, hogy a Sátán a világ ura!
- Csakúgy, ahogy az egyház évszázadok alatt elhitette az emberekkel, hogy a világ Istentől számazik… - replikázott Dealy.
- Ne kezd már te is! Kikészülök az egész szarságtól.
- Akkor kapaszkodj meg, mert van egy rossz hírem! Átnyúltak a kapitány feje felett. Az NSA megkapja a pasast. Ők folytatják a nyomozást!
Gibson felhördült.
- Megmondtam, ezt a pasit ÉN akarom! A nemzetbiztonságiak lekophatnak…
- Állj már le haver! Egy titoktartási nyilatkozatot is alá kell írnunk mindannyiunknak. Nem beszélhetünk az ügyről senkinek, különben mehetünk a hűvösre!
- Ez lószar, öregem!
- Lószar vagy sem, egyre megy! Te vesztettél…
Gibson ma már másodszorra viharzott be az irodájába, dühösen maga után rántva az ajtót.
~~~
Tizenkét óra múlva két, azonosító jelzés nélküli, katonai rendszámú olajzöld kisbusz hajtott el a Metro Police épülete elöl. A második kisbusz raktere tele volt DVD lemezekkel és memóriakártyákkal. Az első kisbusz az őrült tudóst szállította.
Derek Gibson hatodik emeleti irodája ablakából kémlelte a konvojt. Hányingere volt. Már megint…
Amit viszont Gibson már nem láthatott, ahogy az elülső kocsiban lassan levették John Morrison professzor kezéről a bilincset…
~~~
Az őrmester hátat fordított az ablaktáblának és a kávéautomata felé iramodott. Itt az ideje egy kis délutáni kávénak. Mikor elégedetten lecsapolta a sűrű, fekete folyadékot, egy pillanatra megmerevedett. Eszébe villant, hogy hosszú évek óta mindig ilyentájt szokott kávézni.
Megszokásból…
