REGGEL
A tűzpiros Ferrari éles kanyarral vágott be a bank elé, néhány járókelőt alaposan megrémítve. A kocsi mindkét ajtaja azonnal kinyílt és a szemlélődők olyan látvánnyal szembesülhettek, amivel eddig csak a filmvásznon – vagy a legvadabb álmaikban – találkoztak.
Két, tetőtől – talpig fekete latexbe öltözött bombanő vonaglott elő a járműből. Az egyikük szőke-, a másikuk barna hajkoronát vetett a válla mögé, gondosan manikűrözött kezekkel. Lábukon legalább 15 centis, tűsarkú fétis cipőket hordtak, alakjukat mikroszkópikus pontossággal képezte le a ráfeszülő lakkozott anyag. A nők alakja már – már rajzfilmszerű volt, széles, ringó csípővel, vékony derékkal és persze hatalmas mellekkel. A mellek olyan tökéletesnek tűntek, hogy mindenki azonnal látta: nem lehetnek természetes eredetűek. Mindegyik majdnem akkora volt, mint a nők feje és mintha körzővel rajzolták volna őket, gömbszerűen, túláradóan buggyantak elő a ruhák kivágásából. Még az arcvonások is mértani precizitásról árulkodtak, és gyaníthatóan a „tervezőnek” egy dolog járt csak az agyában; megalkotni a lehető legerotikusabb fejformákat.
Mindketten bevonultak a bank csupa üveg épületébe.
~~~
Odabent két, felfegyverzett biztonsági őr és úgy öt – hat ügyfél fogadta őket. A korai óra következtében még nem túl sokan jöttek a pénzügyeiket intézni. A szőke egyenesen a készpénzfelvételi pulthoz sietett, míg társa a várakozó ügyfelek közelében állt meg. Az őröknek a szájuk is tátva maradt a látványtól, ám profizmusuk gyorsan közbeszólt. A helyzet teljesen valószerűtlennek hatott. Valami nem stimmelt – ezt mind a két biztonsági ember érezte. Az egyik férfi pisztolytáskáját markolászva a szőke nyomába eredt. Nem avatkozott közbe, hiszen valójában semmi rendellenes sem történt.
A szőke nő elérte a pultot.
- Üdvözlöm, hölgyem! Miben segíthetek? – kérdezte az ügyintéző.
- Jó reggelt kívánok! – kezdte a szőke – Arra kérném, hogy rakja bele az összes rendelkezésre álló készpénzt a szemeteszacskókba! Természetesen mondanom sem kell mi ilyenkor a szokás. Meg ne próbáljon okoskodni, mert azt mindenki nagyon megbánná, higgye el!
Az ügyintéző, nő létére döbbenten bámulta a feltárulkozó melleket és a hihetetlen öltözéket. Először fel sem fogta az elhangzott szavak értelmét, annyira oda nem illő volt a látvány, a szöveg és a szituáció.
- Jó lenne, ha végre megmozdítaná a löttyedt valagát! – emelte fel a hangját a szőke bombázó.
- Öhömm… máris.
Az ügyintéző az asztal alá nyúlt, hogy kihalássza a műanyag szemeteszsákot, ám ugyanazzal a mozdulattal megnyomta a pult alá szerelt hangtalan vészjelző gombot is. Beütötte kódját, majd a kinyílt kasszából a zacskóba ürítette a pénzt.
- Figyelmeztetem, a páncélt időzár védi, így senki sem tudja kinyitni!
- Engem nem érdekel a páncél, de járjon körbe, és feltűnés nélkül ürítse ki a többi kasszát is!
Eközben a biztonsági őr hallótávolságba ért. Mikor látta, hogy az ügyintéző ellép a pultjától, közbelépett.
- Elnézést hölgyem! Van valami probléma?
A szőke meg sem fordult miközben válaszolt.
- Nem, nekem semmi problémám sincs; de önnek mindjárt akad egy!
A férfi előrántotta a pisztolyát, de elkésett. Egyetlen másodperc alatt elképesztő dolog történt. A szőke nő hátán szétrepedt az amúgy is feszülő ruha és nyolc organikusnak tűnő csáp nyúlt ki villámgyorsan, különböző irányokba nyomulva. Az egyik rögtön a fegyverét tartó biztonsági őr mellkasába hatolt; nedves cuppanó hang kíséretében átszúrta a szívét. A fegyver kicsúszott az elernyedő ujjak közül. Hangosan koppant a padlón, de a hangot csak nagyon kevesen hallhatták, mivel addigra alig akadt élő ember a helyiségben…
A többi, körülbelül két centis átmérőjű húscsáp a pultoknál ülő ügyintézőket nyársalta fel, némelyiknél a nyakon behatolva, másoknál a szemgödröt keresztülszúrva.
Csak egy alkalmazott maradt életben: aki egy fekete zacskót szorongatott és összegörnyedve, vastag sugárban okádta ki a reggelijét.
A latexbe bújtatott nő ekkor fordult hátra.
Ismerős látvány fogadta.
Társa hasonló átalakuláson ment keresztül. Ő a várakozó ügyfeleket, valamint a második biztonsági embert intézte el, aki különösen ronda látványt nyújtott, ahogy két csáp is behatolt a koponyájába. A csápokról vér, agyvelő és optikai folyadék csöpögött a pár perccel ezelőtt még makulátlan padlóra.
A helyiség úgy festett, mint valami pók fészke. A két nőstény a hálója közepén trónolt, miközben áldozataik a háló szálain csüngtek élettelenül.
- Megkaphatnám végre azt a kibaszott pénzt?! – üvöltötte a szőke.
~~~
A barna hajú démon egy orvosságos fiola alakú tárgyat húzott elő, majd felkattintotta a tetejét. A fedélen piros LED-ek villantak fel. A hengert maga mögé hajítva, társával együtt kilépett az épületből.
A hengeres kapszula látszólag üres volt.
Ám tíz másodperc múlva, a henger belső terében megindult a robbanásszerű, entrópikus kristálynövekedés. A szerkezetet pillanatok alatt szétfeszítették a minden irányban terjeszkedő krisztallitok. Két másodpercen belül az egész helyiség egyetlen csillogó kristályráccsá alakult, szétfeszítve minden élő- és élettelen anyagot, tökéletesen kitöltve a rendelkezésre álló teret.
~~~
A tűsarkakon tipegő, ismét hibátlanul festő cicababák még el sem érték a Ferrarit, mikor a bank üvegablakai kirobbantak mögöttük. Tűhegyes, üvegszerű dendrittüskék lövelltek ki az utcára. A járdán sétáló emberek ijedten ugrottak félre, de az egyik öltönyt viselő férfi nem volt elég szerencsés. Egy tüske áthatolt a törzsén, majd tovább növekedett, felemelve a testet, melynek minden nyílásából ömlött a vér és a pépesített belső szervek maradványai. A kristályosodás a férfi szervezetében is folytatódott, míg a holttest ezer gennyedző darabra nem szakadt a megdöbbent járókelők szeme láttára.
Egy véres bőrdarab a Ferrari szélvédőjén kenődött szét.
A szőke ült a vezető melletti ülésre, ölébe kapva a pénzeszsákot. Társa azonnal indított és éles kanyarral fordult vissza, az útra, amelyről jöttek. A gyorsuló sportkocsi előtt száz méterre két szirénázó rendőrautó farolt keresztbe az úton.
A Ferrari le sem lassított. Az autó mindkét oldalán két, faltörő kos-szerű kinövés keletkezett, éles tüskékkel. Amikor áthajtott a két járőr között, pillanatokkal az ütközés előtt, a kocsi színébe tökéletesen beleolvadó kinövések leváltak és nekicsapódtak a rendőrautóknak. A pusztítás leírhatatlan volt. A két jármű szó szerint atomjaira hullott a száguldó Ferrari mellett. Karosszériadarabok repültek szerteszét, szélvédőkbe, kirakatokba, állatokba és emberekbe csapódva.
A tűzpiros Ferrari három sarokkal odébb lekanyarodott az utcáról.
DÉLELŐTT
Robert Paulson nyomozó egy letört dendrites kristálydarabot forgatott a tenyerében.
A mai napon az emberiség történetének legelképesztőbb bankrablásával találta magát szembe. Az egész lehetetlennek tűnt, mégis valóban megtörtént. A helyszín teljesen megsemmisült. A bank egyetlen hatalmas kristállyá merevedett; minden és mindenki odabenn atomi szinten alakult át. A két járőrautó is olymértékben hullott darabokra, hogy a fedélzeti kamerájuk által rögzített anyagot nem sikerült rekonstruálni. Két térfigyelő kamera felvette ugyan az elhajtó Ferrarit, ám olyan szögből, hogy a rendőrautókkal való összeütközés nem látszott. Egy rendszámot azért sikerült kinyerniük a felvételekről. Viszont bizonyítéknak kevés.
Akadt jó pár szemtanú, aki legalább az összeütközést meg tudta erősíteni, de ezek az emberek láthatóan teljesen megzavarodtak. Nem igazán állnák meg a helyüket a bíróságon.
Hihetetlen.
Ilyen mértékű pusztítás és mégis szinte semmi bizonyíték sem akadt a kezükre.
Ez az ügy teljesen át fogja írni a rendőri munka hagyományos szabályait. – gondolta Paulson, miközben a kristálytöredéket vizsgálgatta. Azt azonban nem sejtette, hogy saját valóságképét is át kell majd írnia.
~~~
Paulson magára kapta dzsekijét, zsebre vágta a rejtélyes kristálydarabot, majd kissé tétova mozdulatokkal lépett ki az irodából. Már a folyosón ügetett, mikor társa utolérte.
- Hé, Bob, várj már egy kicsit…! – szólt utána a férfi.
- Á, hello Dan! Mi az ábra?
- Az ábra? Az ábra? Hát csak annyi, hogy sikerült azonosítanunk a rendszámot.
- Jó munka, Dan. – fordult feléje Paulson – Na és ki a fene a pasas?
- John Murdoch. Doktor John Murdoch!
- Jézusom Dan, ezt úgy mondod, mintha tudnom kéne, ki a franc az a John Murdoch!
- Bocsi haver! Az ürge egy menő plasztikai sebész, és itt lakik nem messze, a völgyben. Stetson Drive 254. Várjál már, te meg hová rohansz? – faggatta Dan.
- Van egy haverom, aki az MIT-n végzett. Most a helyi egyetemen vezeti a fizikalabort. Úgy gondoltam, megmutatom neki a kristályunkat. Ártani nem árthat…
- Oké Bob. Én meg akkor kilátogatok ehhez a plasztikai sebészhez, habár nem hiszem, hogy köze lenne az esethez. Biztosra veszem, az elkövetők lopták el a kocsiját, így fedezvén magukat! Sima ügy!
Paulson erre megtorpant.
- Nem Dan! Szerintem ez nem olyan jó ötlet! Majd beugrom a dokihoz visszafelé jövet.
- Na és akkor én mégis mi a lófaszt csináljak? – vágott vissza Dan.
- Fogalmam sincs. Állandóan eltemet a papírmunka, talán besegíthetnél egy kicsit!
- Ha…jó vicc! Azért óvatosan a dokinál, Bob! Lehetőleg ne rohand le a fickót, mint ahogy szoktad, mert még pert akaszt a nyakunkba! Akkor aztán megszívjuk rendesen…
- Nyugi Dan. Finom leszek, mint a sebész kése! – azzal Robert Paulson nyomozó kilépett az utcára.
~~~
A ragyogó déli nap sugarai sávokban hatoltak a helyiségbe, megvilágítván a levegőben fickándozó porszemeket. Paulson nyomozó már több mint egy órája várakozott a szűk egyetemi irodában. Épp arra gondolt, ideje lenne megebédelni, mikor végre nyílt az ajtó és szélsebesen berobogott a barátja.
A férfi középkorú, magas, igen karcsú – mondhatni kifejezetten sovány – ember volt. A feje búbján erőteljesen kopaszodott. Nyugtalanul forgolódott ide – oda az íróasztala körül, miközben idegesen rágta a ceruzája végét.
Bob rögtön érzékelte, hogy baj van, amint a professzor belépett a szobába. Mivel az sehogyan sem akart megszólani, megpróbált beszélgetést kezdeményezni.
- Dave! Mi a probléma? – kezdte – Annyit várattál, már azt hittem vissza se jössz! Na, ugyan már! Tudod, hogy nekem elmondhatod.
A professzor továbbra is feszülten pillantott a nyomozó felé. De legalább megszólalt végre.
- Ez hihetetlen! A kristály, amit behoztál. Honnan szerezted?
- Dave, talán nem kéne elmondanom, de tökéletesen megbízom benned. A ma reggeli bankrablás helyszínéről való. Talán te is láttad a tévében…
- Ááá, igen. Gondolhattam volna.
- Mégis, mi olyan izgalmas ebben, hogy majdnem szívrohamot kaptál tőle? – értetlenkedett a nyomozó.
- Nos, tudtam, hogy előbb vagy utóbb be fog következni; azt is sejtettem, meg fogják találni a módját, hogy rossz célokra használják. Csak arra nem gondoltam, mindez még az én életemben megtörténik.
- Fogalmam sincs mi a fenéről beszélsz!
- Bob, az a kristálydarab nem egyszerűen csak egy szilárd fémobjektum! Lefuttattam néhány elektronmikroszkópos tesztet, és amit találtam az mindent megváltoztat. Mostantól semmi sem lesz ugyanolyan.
- Nem beszélnél kicsit érthetőbben? Mit találtál, Dave?
- Több milliónyi nanorobot, Bob! Ezek gépek, amelyek képesek az anyag szerkezetének átalakítására. A kristályrácsban levők már nem működnek, de azelőtt egy határozott funkcióval rendelkeztek. Gyaníthatóan az volt a feladatuk, hogy a térben rendelkezésre álló anyagot ilyen kristályszerkezetté alakítsák. Az egyetlen kérdés az időzítés! Ugyanis ha a folyamat önszerveződő módon ment végbe, gondoskodni kellett róla, hogy egy idő után leálljon, máskülönben nem csak a bank alakult volna át egyetlen dendritté, hanem az egész univerzum is; mindaddig, míg a kis szarosok anyaghoz tudtak jutni. Valakinek sikerült megoldania.
- Azt akarod mondani, hogy ez egy gép?
- Mennyit tudsz te a nanotechnológiáról?
- Nem sokat. Annyit, mint az átlagember. Tudom, hogy szerte a világon folynak ilyen irányú kutatások és sikerült is néhány egyszerűbb gépelemet létrehozni. Például mikroszkopikus méretű fogaskereket, meg ilyesmiket. Tudom, sokan a jövő nagy ígéretének tartják ezt a tudományágat.
- Bob, ez itt – a professzor ekkor felmutatta a kristálydarabot – maga a jövő!
- Hogy érted? – kérdezte Paulson.
- Úgy értem, ma még senkinek se sikerült még csak megközelítőleg sem létrehoznia ilyen komplexitású nanogépezetet!
- Fasza!
- Az nem kifejezés! Ráadásul a nanorobotok gyártása sem egyszerű feladat, legalábbis a mai tudásunk szerint. Ne egy gyárat képzelj el, vagy egy laboratóriumot! Ezeket sokkal inkább „növesztik”, mintsem „építik”.
- Mint a növényeket?
- Pontosan. A komplex nanogépezetek nagy tömegben való létrehozásának alapja, hogy egyszerű alapszabályok szerint működő rendszert kell létrehozni, amely enzimekből, egyéb biológiai komponensekből és tápanyagokból növeszti a struktúrát, ami mintegy gyárként funkcionálva a későbbiekben létrehozza magát a nanorobotot. Több milliónyit! Milliárdnyit…
- Azt akarod mondani, hogy először is meg kell „növeszteni” a gyárat, ami majd „megszüli” a robotokat?
- Így van. Sokkal inkább biológiai fogalmakban kell gondolkodnunk. Ráadásul az elkészült daraboknak valamiféle csoportlogika szerint együtt kell működniük. Valahogy úgy, mint a hangyák vagy a méhek teszik. Mindenképpen önszerveződő rendszerről beszélhetünk.
- Ez olyan, mint az evolúció…
- Igen olyan. Az is. Több generációra van szükség, hogy a kívánt feladatra alkalmas gépet létrehozzuk. Ráadásul igen magas a kudarc esélye is, hiszen a struktúrák hirtelen felbukkanó, nem várt viselkedést mutathatnak.
- Mennyire intelligens egy ilyen nanorobot? – vágott közbe a nyomozó.
- Elméletileg csak maximum, mint egy rovar. Amit itt találtunk az gyakorlatilag még annyira sem. Ez csak egy anyag-átalakító szerkezet. Mindenből egy szabály szerint dendrites kristályrácsot növeszt. Amit nem értek, hogy mindehhez honnan veszi az energiát, mert bizony a folyamathoz óriási energiamennyiség kell.
- Mint például egy robbanás?
- Úgy valahogy.
- A szemtanúk azt mondták, az esemény robbanásszerűen ment végbe, intenzív fény- és hangjelenség kíséretében.
- Aha, hasonlít a dolog egy entrópiabombához. Az entrópikus folyamatokban a rendezett anyagból rendezetlen anyagtömeg keletkezik. Itt a folyamat vége nem a totális rendezetlenség, hanem csak egy alacsonyabb rendű rendezettség. Lásd a kristályrácsot! Bámulatos, hogy a folyamatot ennyire kézben tudták tartani!
- Lehetséges, hogy valaki otthon barkácsoljon ilyen gépezetet?
- Elméletileg kizárt. Azért mondom, hogy elméletileg, mert gyakorlatilag a kezünkben van egy bizonyíték, ami nem származhat az ismert kutatólaborokból, mert azokat mind jól ellenőrzik.
- Nem lehet valami katonai izé?
- Kétlem. Bankrabláshoz használták volna? Abszurd feltételezés. – ingatta a fejét a professzor – Azért engem valami nagyon nyugtalanít.
- Mi lenne az?
- Ha valaki – akárki – képes ilyen gépeket létrehozni, az globális katasztrófához vezethet. A veszélyek beláthatatlanok. Mint említettem, ezek a rendszerek inkább tekinthetők biológiainak, mintsem mechanikainak. Ráadásul, csakúgy, mint a biológiai rendszerek, ezek is képesek a mutációra. Akármilyen jól kézben is tartjuk a folyamatot, nem tudjuk megakadályozni a mutációkat. Az ilyen robotok az emberi szervezetbe is beépülhetnek úgy, mint ahogy elkapjuk az influenzát! Észre sem vennénk csak mikor már késő! Biomechanikus fertőzésekről beszélek és az emberi evolúció gyökeres megváltoztatásáról…
- Azért ne ragadtassuk el magunkat! – vetette közbe Bob – Még semmi sem utal arra, hogy ekkora problémával állnánk szemben.
- Még nem. De az a tény, hogy itt tartom a kezemben ezt a kristálytöredéket, azt jelenti, a folyamat elkezdődött. Nem számít, ki és mire használja a szerkezeteket. A dolog előbb – utóbb kicsúszik az irányítás alól!
- Mondták már, hogy nagyon pesszimista vagy? Mindegy. Nekem egy bűnügyet kell felderítenem. Nem foglalkozhatok a homályos jövővel. Azt mond meg, ha esetleg meglátnám a „gyárat”, honnan ismerem majd fel?
- Hmmm. Kinézetre növényszerű alakzatról beszélhetünk, indákkal, kinövésekkel. Feltétlenül szükség van fényre, így biztos, hogy világos helyen lesz. Szükség van még alapanyagtartályokra, melyekből a rendszer építkezik.
- Oké, azt hiszem ennyi elég lesz. Köszönöm a segítséget!
- Nincs mit. Ezúttal nekem is élmény volt!
- Még valami. Sajnos el kell kérnem a kristálydarabot, ugyanis bizonyíték!
- Tudom. Sokkal több mindent bizonyít, mint képzelnéd!
Azzal a professzor Bob kezébe nyomta a különös tárgyat.
A nyomozó azon nyomban sarkon fordult, és kiviharzott az irodából. Menet közben még megállt az egyetem éttermében ebédelni. Már jócskán elmúlt dél…
DÉLUTÁN
Stetson Drive 254.
Robert Paulson kocsija leparkolt a járda mellett. A férfi elmélyülten vizsgálgatta a házat. Nem is ház volt, hanem egy kastély. A háromszintes központi tömböt buja kert szegélyezte, apróköves kocsifeljáróval. A telek nagyságát csak megbecsülni lehetett, de annyi bizonyosnak tűnt, nem ez az egyetlen épület a területen.
Befelé haladtában, egy pillanatig elmélázott az élet furcsaságain. „Plasztikai sebésznek kellett volna mennem!” – gondolta. A bejáratnál megtorpant és tanácstalanul kutatott a csengő után. Kisvártatva, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, az ajtó szélesre tárult, Bob Paulson pedig a legmerészebb erotikus álmában találta magát.
Az ajtóban egy szőke bombázó állt. A vonalai lehetetlenül buják és túláradóak voltak. A szem önkéntelenül is azonnal a hatalmas, gömbszerű mellekre vándorolt, melyeket alig takart a könnyű nyári ruhaköltemény. Ez a nő is kétségtelenül a doktor egyik páciense lehetett. A nyomozó csak bámult, földbe gyökerezett lábakkal.
- Öööö…. Elnézést, de nem találtam a csengőt… -kezdte, kissé bizonytalanul.
- Azt nem is fogja, ugyanis nincs beépítve! – ciripelte a bombázó.
- Rendkívül érdekes, akkor honnan tudják, hogy jött valaki?
- Magát is észrevettük, nem igaz?
- Valóban.
- Nincs benne semmi rendkívüli. Az egész terület be van kamerázva.
A nő az ajtó feletti lámpára mutatott. A kovácsoltvas test alatt, jól láthatóan, egy optika lencséje meredt a látogatókra.
Hirtelen egy öblös férfihang dörrent fel, odabentről.
- Amanda?! Amanda! Ki a fene az?
- Óóó, még be sem mutatkoztam!
Paulson a nő felé nyújtotta jelvényét.
- Robert Paulson nyomozó vagyok a rendőrségtől. John Murdoch doktor urat keresem.
- John! A rendőrségtől keresnek!
- Engedd be, mindjárt lent vagyok!
A nyomozó belépett a házba, nyomában az elképesztő alakú nővel. Az előtérből félköríves lépcső vezetett a felső szintekre. A lépcső tetején John Murdoch jelent meg, laza nyári őltözetben. Dinamikus mozdulatokkal viharzott le a lépcsőn, majd határozottan kezet rázott a nyomozóval. A férfi korát képtelenség lett volna megbecsülni, annyira jól tartotta magát. Arca finoman metszett, bőre napbarnított, izmai ruganyosak – a kicsattanó egészség mintapéldája.
- Amanda kérlek, hagyj magunkra a nyomozó úrral! – kezdte Murdoch.
Amanda távozása után Paulson vette át a szót.
- A felesége?
- Amanda? Nem, nem, csak a barátnőm.
- Lenyűgöző, akárcsak a birtoka.
- Hát igen, igyekszik az ember! Mindig is egy saját villa volt az álmom.
- Gondolom, elég sikeres a praxisa.
- Nem panaszkodhatom. Bizonyos új, forradalmi technológiákat alkalmazunk az esztétikai beavatkozásoknál, olyanokat, melyeket senki más ezen a területen.
- Amanda is a páciense?
- Az volt. Többek között. – Murdoch beljebb vezette a nyomozót. – De gondolom nem azért látogatott el hozzám, hogy a barátnőmről, vagy a házamról érdeklődjön!
- Nem uram. Néhány kérdést szeretnék feltenni a ma reggeli rablással kapcsolatosan. Hallott már róla?
- Csak futólag.
- Nos, van önnek egy piros Ferrarija, melynek rendszáma…
- Igen, van. – vágott közbe Murdoch.
- Tud róla, hogy ezt a járművet használták az elkövetők?
- Nem, nem tudok. A kocsit tegnap lopták el a klinika elől.
- Bejelentette?
- Még nem.
- Megkérdezhetem, hogy miért nem? Elég drága kocsiról van szó.
- Az igaz, ám tegnap olyan műtétet hajtottunk végre, melynek ellentételezéséből több Ferrarit is vehetek! Egyszerűen nem volt rá időm. Egyébként ma akartam jelenteni. Ha volna olyan szíves és megtenné helyettem, örökre lekötelezne!
- Nem probléma.
- Előre is köszönöm.
- Van ötlete a lopással kapcsolatban?
- Nem igazán. Habár az én sikereimmel könnyen szerez az ember ellenségeket.
- Konkrétabban?
- Konkrétabban semmi…
- Gondoltam. – Paulsonnal már a fő nappaliban jártak. – Lenne itt még valami! Láthatnám a garázsát, Mr. Murdoch?
- Persze! Csak nem engem gyanúsít Mr. Paulson?
- Biztosíthatom, nincs semmilyen hátsó gondolatom, higgye el!
- Rendben. Erre, tessék!
~~~
Útban a garázs felé, egy újabb, hatalmas termen haladtak keresztül. A két emelet magas, üvegtetős átrium közepén egy különös fa ágaskodott. Körülbelül öt méterre magasodott a padló fölé, levelek és virágok nélküli ágai bonyolult, összegubancolódott hálózatot alkottak. A tetőn beáramló fény egyenesen a fát világította meg, de mintha ez sem lett volna elég: körben UV lámpák terpeszkedtek. A fa egy körülhatárolt, folyadékkal teli medencéből nőtt ki, melyben a felszín alatt különböző átmérőjű csövek futottak. A teremben, körben asztalok és székek sorakoztak.
- Csodálatos, nem igaz? – büszkélkedett Murdoch.
- Valóban elképesztő.
- Ez egy rendkívül kényes japánban őshonos faj, ami legalább annyi törődést és precíz gondozást igényel, mint egy bonsai. Hidrophonikusan tápláljuk. Élő hangversenyeket is szoktam tartani ebben a helyiségben.
- Belépődíjat is szedhetne érte… - jegyezte meg epésen Paulson.
- A jó ötletnek fele sem tréfa, nyomozó! – nevetett a doktor.
Pár percen belül kiértek a hátsó kertbe. Innen látszott csak a bírtok hatalmas terjedelme. Szabad szemmel nem lehetett felfedezni a túlsó oldali kerítést! További százötven méteres séta után érkeztek meg a lapos tetős garázsépülethez. „Ez nagyobb, mint a lakásom!” – duzzogott magában a nyomozó.
Ezek után meg sem lepődött, mikor Murdoch kitárta a kapuit. Egy Bentley, egy Mercedes AMG kupé, valamint egy luxusterepjáró tárult Paulson elé. Ráadásul volt még pár üres parkolóhely is a garázsban!
- Elégedett Mr. Paulson? – kérdezte Murdoch, kissé fölényesen.
- Tökéletesen Mr. Murdoch. Azért arra kérném, az elkövetkező pár hétben ne utazzon a városon kívülre! Elképzelhető, hogy lesz még pár kérdésünk.
- Nem szándékozom elutazni, nyomozó úr! Vár a praxisom, ami meglehetősen zsúfolt, úgyhogy időm se lenne utazgatni; habár az igazat megvallva, rám férne a pihenés.
- Bizonyára, Doktor Murdoch. Köszönöm az együttműködést!
~~~
Robert Paulson már az utcán sétált kocsija felé, amikor nagyon különös dolog történt.
Mielőtt átkelt volna az úttesten, jobbra fordította a tekintetét és észrevett valamit. Egy piros Ferrarit.
A jármű az első keresztútnál balra fordult, majd villámgyorsan eltűnt a férfi szeme elöl.
De nem is igazán a Ferrari késztette Paulsont izgatott rohanásra.
Inkább a volánnál tisztán kivető, szőke hajkoronát viselő sofőrje.
Amanda.
ESTE
A nő csak este tért vissza, de akkorra már Paulson és társa egy jelöletlen furgon rakterében várakoztak az utca túloldalán, négy kommandós társaságában. Amanda taxija rákanyarodott a kocsifeljáróra.
- Biztos eltüntette a Ferrarit! – mondta Paulson. – Mostanra már vagy egy tó fenekén pihen, vagy szép apró darabokra darálva, egy szemétdomb kellős közepén. Így is – úgy is baszhatjuk!
- Én még mindig bizonytalan vagyok. – vetette oda a társa. – Nincs házkutatási parancsunk, nem is tudom mi a fenét keresünk itt egyáltalán!
- Dan, tudom, hogy sáros a pasas! Érzem. Szimatra hajtok, de abban igazad van, bizonyítékok nélkül nem jutunk semmire. Ezért te meg én bemegyünk, és újra elővesszük a tagot. Majd azt mondjuk, megtaláltuk a kocsiját!
- Persze! Erre biztos azonnal köpni fog, mi!? – Dan a fejét csóválta. – És mi a francért rabolna bankot, mikor annyi pénze van, hogy el sem tudja költeni?
- Nem tudom, de ismered a mondást: sok pénznél jobb a több!
- Ja, az már igaz! A SWAT mi a fenéhez kellett? Nem hivatalosan vannak itt. Ezeket a srácokat egytől – egyig személyesen ismerem.
- Szükség esetére. Majd elrejtőznek a kertben és ha gond van, behatolnak. Csak vigyázzanak a kamerákra! Nehogy idő előtt észrevegyék őket!
- Ne aggódj, a srácok profik.
- Rendben, akkor kezdjük! Először ők foglalják el a pozíciójukat.
A furgon hátuljából sorban előugráltak a talpig feketébe öltözött kommandósok. Gyakorlott mozdulatokkal átmásztak az utcafronti kerítésen és behatoltak a sűrű bokrok közé.
Robert és Dan vártak még öt percet, majd a főkapu felé indultak, mindenféle óvatoskodás nélkül, jól látható módon. A kapunál Paulson vidáman integetni kezdett a kamerába. Nem is telt el sok idő, mígnem kitárult a kapu. A háznál ismét Amanda fogadta őket.
- Jó estét, hölgyem! – kezdte Paulson – Elnézést a késői zavarásért, de sürgősen beszélnünk kell Dr. Murdoch-kal az ellopott kocsija ügyében.
- Uraim, rendkívül sajnálom, de most nem alkalmas. Meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak!
- Nem értett meg, hölgyem! Nekünk MOST kell beszélnünk Mr. Murdoch-kal.
- Biztos vagyok benne, hogy Dr. Murdoch minden kérdésükre készséggel válaszolni fog, de csak holnap. – Amanda kicsit ingerültnek tűnt. – Kérem, keressék megfelelőbb időpontban!
- De hölgyem…!
- Távozzanak, kérem!
- Hölgyem, ön akadályozza a hatóság munkáját! – emelte fel a hangját Dan.
- Nem, magának fogalma sincs milyen az, mikor tényleg akadályozom a hatóság munkáját! – sziszegte Amanda.
Villámgyorsan történt.
Két, újnyi vastag csáp tört elő Amanda mellkasából. Az egyik homlokon találta Dan-t, akinek még meglepődni sem volt ideje, máris felnyársalta az agyvelejét. Paulson rémületében hátrahőkölt és elbotlott a saját lábában. Ez volt a szerencséje. Miközben fájdalmasan elterült a földön, a csáp elzúgott felette.
Nem sok ideje maradt.
Mindkét nanocsáp visszahúzódott, hogy újra támadhassanak. Dan koponyájából lucskos, cuppanó hang hallatszott, ahogy a nyúlvány távozott a testből. A férfi holtan zuhant Paulson mellé.
A kommandósok ekkor kezdtek el tüzelni. Rohanva vágtak keresztül a kerten, ám a lövedékeknek semmi hatása nem volt, legalábbis Amandára nézve. A ház faláról sűrű esőként hullott a vakolat, de Amanda testén áthaladtak a golyók. Valóságos húscsatornák nyíltak a behatoló testek útjában, amelyeken azok akadálytalanul végighaladtak, hogy végül a nő mögötti ajtóba csapódjanak.
Robert még mindig a földön hasalt és próbálta elhessegetni a behatoló kommandósokat.
De már késő volt.
A tárak kiürültek mire a csapat elérte a bejáratot. A pillanatnyi szünet elég volt Amandának, hogy négy nanocsápot növesszen. Azok egy szempillantás alatt elintézték a kommandósokat. A golyóálló mellény semmit sem ért. A csápok az ágyéknál, alulról hatoltak a férfiakba, majd a testüregeken átvágva a szájakból bukkantak elő, sűrű vérzés és béldarabok kíséretében.
Az egyik SWAT-os szerencsétlen pont Paulsonra dőlt estében.
A nyomozó átkozódva próbált kikecmeregni a holt teher alól, amikor a keze hirtelen megakadt valamiben. A kommandós övében. Ahol pár kézigránát lógott…
~~~
Amanda meglepődve sikított. A nyomozó gyors egymásutánban ütéseket mért a gyomrára, a mellére, valamint az arcára. A nő szétlapult orrából sugárban fröcskölt a vér. Egy előrenyúló csáp majdnem elérte a férfit, de az már számított rá, így ki tudta védeni. Megragadta a hússzerű izét és megfordítva Amanda szájába tolta, majd ugyanazzal a mozdulattal a gránátot a dekoltázsába ejtette. Végül egy erős gyomorrúgással kifektette a kertben.
A nő kétségbeesetten turkálni kezdett feszes ruhája alatt. Öt nanocsáp tépte szét a felsőrészt a gránát után kutatva.
Paulson fedezéket keresve futott be a házba.
A gránát pedig felrobbant…
Amanda darabjai szerteszálltak, bemocskolták a gondosan ápolt gyepet. A hihetetlen mellek szétdurrantak, egyikük a ház hófehér falán zsírszerű foltot hagyva kenődött szét. Érdekes módon a mellbimbó épen maradt, egy pillanatig felragadt a vakolatra, azután lassan lecsúszott a földre.
~~~
Robert Paulson 9mm-es szolgálati fegyverét előreszegezve tovább haladt befelé. A csatazaj elültével csend honolt az egész épületben. Túl mély csend…
Az ilyen csend már – már fenyegetőbb, mint egy csatakiáltás.
Aztán felfigyelt a nyögésekre. Mély zihálás, nyögdécselés, mintha valaki…
A hangok az átriumos helyiségből szűrődtek ki, finoman visszhangozva.
Óvatosan belesett a félig kitárt ajtószárnyak közt. A látványtól azonnal hányingere támadt.
Murdoch a padlón hempergett egy Amandához nagyon hasonló alkatú nővel. Mindketten meztelenek voltak és a nő volt felül. Barna haja összekuszálódva terült szét a hátán. Murdoch farka mélyen beléhatolt, a nő pedig nyögve fickándozott a rúdon.
De nem ez késztette Paulson-t öklendezésre.
Hanem a tény, hogy a helyiség közepén álló fa egyik vastagabb ága a nő segglyukában mozgott előre – hátra!
Paulson agyába villant egy korábbi beszélgetés:
„-Azt mond meg, ha esetleg meglátnám a „gyárat”, honnan ismerem majd fel?
-Hmmm. Kinézetre növényszerű alakzatról beszélhetünk, indákkal, kinövésekkel. Feltétlenül szükség van fényre, így biztos, hogy világos helyen lesz.”
Hát persze!
Végig itt állt a szeme előtt! El sem volt rejtve.
A fegyverrel gondosan megcélozta a pucéran vonagló testeket.
- Murdoch! Vége van! Álljon fel és lépjen hátrébb!
A testek megdermedtek. A „fa” kicsusszant a nő végbeléből. Az ágon néhány sötétebb szarfolt is előtűnt.
- Nem nyomozó! Az egész csak most kezdődik! – vágott vissza Murdoch – Drágám, volnál olyan szíves gondoskodni a nyomozó úrról!
- Egy lépést se!
De a nő már megindult Paulson felé. Három nanocsáp iramodott a nyomozó felé. Paulson tigrisugrással vetődött el közöttük, közben tüzelve. A lövedékek persze nem sok kárt okoztak a támadóban, arra azonban jók voltak, hogy egy kicsit lelassítsák.
A nő ekkor újabb elképesztő mutatványt vetett be. Egyik kezével benyúlt a saját hasüregébe – miközben a hús engedelmesen szétvált az ujjai előtt – és egy apró, üvegszerű hengeres tárgyat húzott elő onnan. A tárgy láttán Murdoch nekilódult, futva menekült. Paulson megeresztett néhány golyót, ám nem sikerült eltalálnia. A meztelen doktor nagy csörömpöléssel vetődött ki az ablakon.
Közben a barna hajú nő a nyomozó felé hajította az üveghengert.
Paulson újból felugrott. Akrobatikus ügyességgel még a levegőben kapta el a hengert. Egy laza csuklómozdulattal „eltérítette” eredeti útvonaláról és begurította a különleges fa gyökerénél összegyűlt tápfolyadékba.
Majd sarkon fordulva a Murdoch által kitört ablak felé rohant, nyomában az üvöltő nővel.
Paulson a levegőben vetődve repült ki a házból, amikor az entrópiagránát működésbe lépett. A folyamat szinte észlelhetetlen sebességgel játszódott le. A kialakuló kristályrács a fa kérgét szétfeszítve terjeszkedett, míg felfalta a szobát, a nőt is beleértve. De nem állt meg itt; egy másodperc múltán a pompás villa egyetlen éles szögektől szabdalt, stabil tömbbé merevedett.
Mindeközben a férfi még mindig a levegőben repült.
Mikor földet ért a kertben, az átalakulás már be is fejeződött. Hitetlenkedve állt talpra, leporolta a nadrágját és a garázsépület felé indult. Közben tárat cserélt a pisztolyában. Néhány perc múlva beigazolódott a megérzése.
Az AMG Mercedes nagygázzal hajtott ki a garázsból.
A nyomozó féltédre ereszkedett, ahogy az akadémián tanították. Két kézzel célzott. Finoman húzta meg a ravaszt, két golyót eresztve a közeledő Mercedes jobb első gumijába, azután feljebb emelte a fegyvert. A következő két golyó a szélvédőbe csapódott, a vezető felöli oldalon.
A jármű élesen jobbra csúszott, kifarolt és legurult az útról. Hangos csattanással vágódott egy öreg tölgy törzsébe.
~~~
A felgyűrődött motorháztető alól sűrű, fehér füst gomolygott. A légzsák lufija felfújódva lengedezett az elgörbült utastérben. Murdoch-nak utolsó erejével sikerült kikászálódnia a kocsiból. A jobb válla alatt lőtt seb éktelenkedett, erősen vérezve.
A nyomozó letérdelt a remegő testhez.
- Mire volt jó ez a romhalmaz, Murdoch? Egyáltalán mi értelme volt a bankrablásnak?
- Még mindig nem érti, ugye? – a doktor köhögni kezdett – Nem a pénz a lényeg, Paulson. Hanem a változás, amit elindítottam. Felhívtam rá a figyelmet. Tudtam, hogy meg fognak találni, csak azt nem, hogy ilyen gyorsan.
„Hát tényleg igaz: minden pszichopata arra vágyik, hogy elkapják.” – gondolta Paulson.
- Kicsit radikális módját választotta a figyelemfelkeltésnek.
- Szűklátókörű alak maga, Paulson!
Murdoch ismét köhintett kettőt. Majd folytatta:
- A világ számos kutatólaborjában folynak kísérletek a nanotechnológiával kapcsolatosan, de az előrehaladás mértéke nagyon csekély. Pénzügyi-, etikai- és politikai gátak állnak a haladás útjába!
- Talán nem véletlenül! – vetette közbe a nyomozó.
- Én gyorsabban haladhattam mindezen gátlások félresöprésével. Kicsit besegítettem az evolúciónak, hogy a következő szintre emelje az emberiség fejlődését.
- Nagy szavak ezek, Murdoch!
- Néha kvantumugrásra, forradalomra van szükség a továbblépéshez! Gondoljon bele, mit adhat nekünk ez a technológia! Az esztétikai műtétek, a tetszés szerinti formára alakított emberi testek csak a kezdet. Aztán jönnek a mesterséges szervek új generációi. Mesterségesen gyártott, de az eredetivel teljesen azonos szívek, vesék, májak és szemek! Legyőzzük a halált! Később a hosszú távú űrutazásokra „optimalizált” biomechanoidok, akik elviselik a rendkívül zord körülményeket. Az emberi idegrendszer összeolvadhat a gépi hálózatokkal, megvalósítva a gondolatokkal való teremtés vízióját. A végén már nem beszélhetünk külön – külön emberről és gépről. Az evolúció majd eldönti merre haladunk tovább!
Murdoch egyre nehezebben vette a levegőt. Köhögött, remegett, de azért folytatta:
- Ezt a szép új világot én indítottam útjára, itt és most, a mai napon!
- Ez a maga új világa inkább egy rémálomra hasonlít, Murdoch!
- Mindegy. Úgysem tehet semmit ellene. Mások fogják folytatni a munkámat. A nyulat többé már nem gyömöszölhetik vissza a cilinderbe! Mától az egész világ megváltozik. Csak azt sajnálom…, nem élvezhettem… ki jobban…
A doktor hangja el – elcsuklott. Végül lassan mellkasára bukott a feje.
John Murdoch megszűnt létezni.
HAJNAL
A szép új világ első napján rendőrségi helyszínelők lepték el a környéket. Az óriási kristályráccsá változott háznak csodájára jártak. Helikopterek cikáztak a légtérben. A nagy felfordulásban senkinek sem tűnt fel, hogy Amanda mellbimbója hajszálvékony póklábakat növesztve beosont a gondosan nyírt sövény mögé.
~~~
Michael Crichton emlékére
