2010. augusztus 14., szombat

Válság



Douglas Lennick a Wall Street-i Tőzsdepalota mellékhelyisége felé tartott. Még ránézett a kijelzőkre, vetett egy végső pillantást az árfolyamokra, majd elégedetten nyugtázta: jól megy az üzlet. Minden a tervei szerint alakult.

A férfi WC üresen tátongott. Az összes boksz ajtaja résnyire nyitva, a piszoárok némán árválkodtak.

Még jobb is így. Lennick rühellte mások ürítésének gyakran gusztustalan hangjait hallgatni. Legalább egyedül lehet néhány percre. A tükörben ellenőrizte amúgy is makulátlan megjelenését, azután szép komótosan letelepedett a jobb szélső bokszban.

Alig húzta magára az ajtót, mikor éles hangon ciripelve megszólalt a mobiltelefonja.

- Bassza meg! Már csak ez hiányzott! – dörmögött magában, de azért fogadta a hívást.

~~~

Terence Braddock egyszerű értékpapír kereskedőnek álcázta magát, valójában azonban igazi spekuláns volt, aki a jó „füleseknek” köszönhetően jutott el a csúcsra. Meglehet, nem a legtisztességesebb foglalkozás, ám eddig bejött. Az egésznek az a titka, hogy mindig megfelelő időben kell kiszállni. Ezt egyébként nem lehet megtanítani, erre rá kell érezni. És Terence Braddock csalhatatlanul megérezte, mikor kell egy üzletből kiszállni.

A természet szavától hajtva lépett be a mellékhelyiségbe, s egyenesen a legközelebbi piszoár felé tartott. Már iszonyatosan feszített a hólyagja. Gyorsan gombolta ki a sliccét és tényleg megkönnyebbült, amikor a meleg sugár végre a porceláncsészébe fröccsent. Hiába: ha menni kell, akkor menni kell!

Vizelés közben hallotta meg a hangot.

Valaki más is volt a helyiségben.

Valaki más, aki mintha magában beszélt volna. A jobb oldali utolsó boksz felől jött a hang.

Átkozott mobiltelefonok! Egy perc nyugta sem lehet az embernek!

Terence a fejét ingatta. Valami hirtelen ötlettől vezérelve elkezdett figyelni. Megpróbálta kivenni az elhangzott beszélgetés értelmét. Nem értett minden egyes szót, de ahogy egyre jobban koncentrált, még a vér is megfagyott az ereiben!

Amit hallott, az minden idők legnagyobb „fülesének” ígérkezett.

„…A FED* elnöke…senkinek sem mondtátok el…de…meg fog halni…Megértem az aggodalmát…Tudom, tudom ha…kerül a cég élére, akkor gyökeres változtatásokat fog eszközölni…miből gondolod, hogy annyi alkalmazottat fog elbocsátani?…ezt nem tudhatod biztosan…radikális megszorításokra van szüksége…teljesen új…rendszert honosít meg…jó is származhat belőle. Most le kell tennem, drágám! Puszi, majd később beszélünk!”

(*FED = Federal Reserve = USA Szövetségi Jegybank)

~~~

Douglas Lennick kilépett a bokszból. Balra a mosdóknál egy sötét öltönyös férfi állt. Valószínűleg a kezét mosta. Lennick nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Nyakkendőjét igazgatva hagyta el a helyiséget.

Folytatta munkáját, mintha mi sem történt volna.

Pedig alapvető változások sorozata indult el abban a percben, ugyanis Terence Braddock úgy döntött; megszabadul az összes részvényétől.

~~~

A TÉNYEK:

Egy héten belül váratlan eladási láz lett úrrá a tőzsdén, minek következtében az összes jelentős papír vesztett az értékéből.

Egy hónap múltán a vezető vállalatok tömeges elbocsátásokra és termelésük korlátozására kényszerültek a veszteségeik minimalizálása érdekében. A tőzsdei pánik hatására a kereskedelmi bankok befagyasztották hiteleik folyósítását, ezzel egyidőben a kamatok az egekbe szöktek. A kamatokat persze nem tudták befizetni, ezért mindenki még jobban eladósodott. Az eladósodottság a fogyasztás csökkenéséhez vezetett minden területen.

Három hónap múlva hasonló folyamatok zajlottak le az egész világon.

Hat hónap elteltével több stabilnak hitt nemzetközi bank omlott össze, néhány multinacionális nagyvállalattal egyetemben.

Tizenkét hónap múltán az állami stabilizációs programok rendre csődöt mondtak, mivel helyileg próbáltak kezelni egy globális problémát. A társadalmi elégedetlenség világszerte zavargásokhoz vezetett. A zavargások kisebb fegyveres konfliktusokat eredményeztek.

Huszonnégy hónappal a válság kirobbanása után több vezető nagyhatalom (a megmaradt multinacionális vállalatokkal szövetkezve) úgy látta, megoldást csak egy háború hozhat.

Harminc hónap múlva hagyományos fegyverekkel vívott hadműveletek indultak a Föld több pontján.

Néhány leigázandó nemzet – megfelelő haderő híján – illegálisan beszerzett nukleáris bombák felrobbantásával próbálta megvédeni magát az elnyomó nagyhatalmakkal szemben.

Ez a III. Világháború kitörésének és a globalizált társadalom bukásának hiteles kronológiája.

A harcok és a nukleáris szennyeződés erőteljesen rongálta a Föld bioszféráját.

Hamarosan nem maradt miért harcolni. Végül a pénz megszűnt létezni, mert értelmét vesztette.

De az emberiség fennmaradt…

…azután megjelentek a jövőből érkezett űrhajók, és utasaik elmondták, hogy mindez nem történhetett volna másképp.

~~~

AZ EREDET

Douglas Lennick alig húzta magára az ajtót, mikor éles hangon ciripelve megszólalt a mobiltelefonja.

- Bassza meg! Már csak ez hiányzott! – dörmögött magában, de azért fogadta a hívást – Halló! Itt Doug Lennick beszél.
- Szia drágám, én vagyok az!
- Ó Melissa! Mi a helyzet?
- Nézd, Patrick hívott fel az előbb. Nagyon jól tudja, hogy az apám az AMC Infotech tulajdonosa. Patrick is a cégnél dolgozik, és igencsak aggódik az apám állapota miatt, de még inkább azért, mi fog történni Robert leköszönése után. Félti az állását.
- A FED elnöke is az apád barátja, ugye? – kérdezte Lennick.
- Igen, de ez most nem lényeges. – válaszolta Melissa.
- Én személy szerint nem értek egyet azzal, hogy senkinek sem mondtátok el milyen súlyos is valójában az apád betegsége.
- Próbáltuk húzni, amíg lehetett.
- De Robert meg fog halni, ezt te is tudod.
- Igen és Patrick is sejti.
- Megértem az aggodalmát.
- Az apám után Bill Covinton lesz az elnök. Te is ismered a nézeteit.
- Tudom, tudom ha Bill kerül a cég élére, akkor gyökeres változásokat fog eszközölni.
- Valószínűleg több száz embernek mennie kell majd. – aggodalmaskodott Melissa.
- Melissa, miből gondolod, hogy annyi alkalmazottat fog elbocsátani?
- Ugyan már, Doug!
- Nem Melissa, ezt nem tudhatod biztosan! Én csak azt mondhatom, hogy az AMC-nek radikális megszorításokra van szüksége és Bill talán egy teljesen új vezetési rendszert honosít meg a cégen belül. Akárhogy is, te nem tehetsz semmiről!
- Tudom. Mégis aggódom Patrick miatt.
- Nyugalom, nem lesz semmi baj. Majd beszélek Bill-lel. Talán még jó is származhat belőle. Most le kell tennem, drágám! Puszi, majd később beszélünk!
- Szia Doug! Siess haza!

Lennick összecsukta a telefonját és kilépett a bokszból. Balra a mosdóknál egy sötét öltönyös férfi állt. Valószínűleg a kezét mosta. Lennick nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Nyakkendőjét igazgatva hagyta el a helyiséget.

Folytatta munkáját, mintha mi sem történt volna.


~~~

SUMMA SUMMARUM

A modern globális gazdaság – és ezzel együtt az egész Emberiség – azért került válságba, mert egy Douglas Lennick nevű tőzsdeügynök a lehető legrosszabb pillanatban ment ki a WC-re szarni.



2010. augusztus 13., péntek

A szavak és jelképek hatalma (függelék)



Egyre növekvő aggodalommal tölt el a tartalom nélküli képek és kifejezések térnyerése a modern globális kultúrában. A „Válság”, valamint a korábbi „Jelmez” című novella is kicsit szatirikus képet fest a lehetséges következményekről. A következményekről, amelyek ma még beláthatatlanok és megjósolhatatlanok. Mindenesetre már átéltük a 21. század első nagy gazdasági válságát. A valódi válság racionális okokra volt visszavezethető, de mint ahogy a novellában is szemléltettem, egyre gyakrabban a racionális és logikus események láncolatát egy nagyon is irracionális történés (vagy döntés) indíthatja el.

A végén pedig már senki sem tudja, hogyan kezdődött.

Napjainkban a szavaknak és jelképeknek óriási jelentősége van. Manapság a „valóság képe” fontosabb, mint maga a Valóság. Ez igaz a politikára, az üzleti életre, és leszűkítve a modern emberi kapcsolatokra is. A világban érvényesülni akaró egyén, kénytelen kialakítani magáról egy képet („imázst”), ami a jelen körülmények közt „piacképes”. Ha ezt nem teszi meg, azzal nemcsak a munka világából zárja ki magát, de lassan az élet minden egyéb területéről is. Szerencsés esetben a felvett kép többé – kevésbé fedi a valós személyiséget és képességeket. Azonban úgy érzékelem, egyre inkább nem ez a helyzet.

Tömegével jönnek ki az egyetemekről és más intézményekből a különböző szintű vezetőknek képzett emberek, akik a tárgyi tudást ügyes jelkép- és szóhasználattal, viselkedésmintákkal helyettesítik. A legfontosabb tulajdonságuk, hogy bármilyen helyzetben az egyel felettük ülő vezető számára kielégítő jelentést („report”-ot) képesek írni. A jelentésekben természetesen nemzetközileg elfogadott szóhasználattal élnek, úgymint: fókuszterület, akcióterv, erőforrás-management, kontaktálás, motiválás, tréning, a dolgozók megbecsülése, stb. Majd a felsőbb vezető hasonló szellemben jelent még feljebb, és ez így megy egészen a részvényesek (vagy tulajdonosok) tanácsáig. Lassan mindenki mindenkivel felcserélhető lesz.

A munkáltató idealizált képet sugall az alkalmazottak felé, s persze az alkalmazottak is idealizált képet vetítenek a munkáltatóiknak. Mi a valóság?

Egyre nehezebb olyan embert találni, aki képes még beverni egy szöget a falba…

Egyre nehezebb jó szakembereket találni.

Márpedig, ha végleg kihalnak, akkor a modern management rendszerek menthetetlenül összeomlanak, mivel a gépek és az „igazi” VALÓSÁG nem a kívánságaink és parancsaink szerint működnek, hanem fizikai-, matematikai- és biológiai alaptörvények szerint.

Magyarán, ha nincs aki ténylegesen megértse ezen rendszerek működését, komoly pácba kerülünk. Szerintem nem kéne megvárni, míg ez bekövetkezik.

Persze elképzelhető, ez az evolúció útja. Mint ahogy a novella végén olvasható: nem történhetett volna másképp. Lehet.

A tőzsde igencsak bizonytalan non-lineáris rendszer, ahol a legkisebb módosítás később óriási változásokhoz vezethet. Erre a tényre vetítettem rá a szavak mai erejét és a kritikus elemzés teljes hiányát.

Ha a novellában szereplő spekuláns ellenőrizte volna a tartalmát annak, amit hallani vélt, egy pillanat alatt kiderült volna az igazság. De nem tette. Mert az időveszteséggel járna. Aki először lép, az markolhatja fel a nagy dohányt. Manapság nincs idő a szarakodásra! Sokszor a téves információk alapján történő azonnali döntéshozatal kevesebb (anyagi) kárt okoz egy szervezetnek, mintha nem- vagy csak késve döntöttek volna.

Ezekkel az alapigazságokkal kell szembenéznünk.

De mint említettem, lehet, hogy nem történhetett volna másképp.

Ha ez így van, akkor a közeljövőben nagyon sok ember fog meghalni, alapjában véve jelentéktelen okok miatt!

Nem tudom, mi jön a fennálló rendszer bukása után. Ám a bukás biztosra vehető. A hiba bele van kódolva a rendszerbe és csak idő kérdése, mikor indul be a láncreakció. Mert ami létezik, az meg is szűnik egyszer…




2010. augusztus 12., csütörtök

Nano



REGGEL


A tűzpiros Ferrari éles kanyarral vágott be a bank elé, néhány járókelőt alaposan megrémítve. A kocsi mindkét ajtaja azonnal kinyílt és a szemlélődők olyan látvánnyal szembesülhettek, amivel eddig csak a filmvásznon – vagy a legvadabb álmaikban – találkoztak.

Két, tetőtől – talpig fekete latexbe öltözött bombanő vonaglott elő a járműből. Az egyikük szőke-, a másikuk barna hajkoronát vetett a válla mögé, gondosan manikűrözött kezekkel. Lábukon legalább 15 centis, tűsarkú fétis cipőket hordtak, alakjukat mikroszkópikus pontossággal képezte le a ráfeszülő lakkozott anyag. A nők alakja már – már rajzfilmszerű volt, széles, ringó csípővel, vékony derékkal és persze hatalmas mellekkel. A mellek olyan tökéletesnek tűntek, hogy mindenki azonnal látta: nem lehetnek természetes eredetűek. Mindegyik majdnem akkora volt, mint a nők feje és mintha körzővel rajzolták volna őket, gömbszerűen, túláradóan buggyantak elő a ruhák kivágásából. Még az arcvonások is mértani precizitásról árulkodtak, és gyaníthatóan a „tervezőnek” egy dolog járt csak az agyában; megalkotni a lehető legerotikusabb fejformákat.

Mindketten bevonultak a bank csupa üveg épületébe.

~~~

Odabent két, felfegyverzett biztonsági őr és úgy öt – hat ügyfél fogadta őket. A korai óra következtében még nem túl sokan jöttek a pénzügyeiket intézni. A szőke egyenesen a készpénzfelvételi pulthoz sietett, míg társa a várakozó ügyfelek közelében állt meg. Az őröknek a szájuk is tátva maradt a látványtól, ám profizmusuk gyorsan közbeszólt. A helyzet teljesen valószerűtlennek hatott. Valami nem stimmelt – ezt mind a két biztonsági ember érezte. Az egyik férfi pisztolytáskáját markolászva a szőke nyomába eredt. Nem avatkozott közbe, hiszen valójában semmi rendellenes sem történt.

A szőke nő elérte a pultot.

- Üdvözlöm, hölgyem! Miben segíthetek? – kérdezte az ügyintéző.
- Jó reggelt kívánok! – kezdte a szőke – Arra kérném, hogy rakja bele az összes rendelkezésre álló készpénzt a szemeteszacskókba! Természetesen mondanom sem kell mi ilyenkor a szokás. Meg ne próbáljon okoskodni, mert azt mindenki nagyon megbánná, higgye el!

Az ügyintéző, nő létére döbbenten bámulta a feltárulkozó melleket és a hihetetlen öltözéket. Először fel sem fogta az elhangzott szavak értelmét, annyira oda nem illő volt a látvány, a szöveg és a szituáció.
- Jó lenne, ha végre megmozdítaná a löttyedt valagát! – emelte fel a hangját a szőke bombázó.
- Öhömm… máris.

Az ügyintéző az asztal alá nyúlt, hogy kihalássza a műanyag szemeteszsákot, ám ugyanazzal a mozdulattal megnyomta a pult alá szerelt hangtalan vészjelző gombot is. Beütötte kódját, majd a kinyílt kasszából a zacskóba ürítette a pénzt.

- Figyelmeztetem, a páncélt időzár védi, így senki sem tudja kinyitni!
- Engem nem érdekel a páncél, de járjon körbe, és feltűnés nélkül ürítse ki a többi kasszát is!

Eközben a biztonsági őr hallótávolságba ért. Mikor látta, hogy az ügyintéző ellép a pultjától, közbelépett.

- Elnézést hölgyem! Van valami probléma?

A szőke meg sem fordult miközben válaszolt.

- Nem, nekem semmi problémám sincs; de önnek mindjárt akad egy!

A férfi előrántotta a pisztolyát, de elkésett. Egyetlen másodperc alatt elképesztő dolog történt. A szőke nő hátán szétrepedt az amúgy is feszülő ruha és nyolc organikusnak tűnő csáp nyúlt ki villámgyorsan, különböző irányokba nyomulva. Az egyik rögtön a fegyverét tartó biztonsági őr mellkasába hatolt; nedves cuppanó hang kíséretében átszúrta a szívét. A fegyver kicsúszott az elernyedő ujjak közül. Hangosan koppant a padlón, de a hangot csak nagyon kevesen hallhatták, mivel addigra alig akadt élő ember a helyiségben…

A többi, körülbelül két centis átmérőjű húscsáp a pultoknál ülő ügyintézőket nyársalta fel, némelyiknél a nyakon behatolva, másoknál a szemgödröt keresztülszúrva.

Csak egy alkalmazott maradt életben: aki egy fekete zacskót szorongatott és összegörnyedve, vastag sugárban okádta ki a reggelijét.

A latexbe bújtatott nő ekkor fordult hátra.

Ismerős látvány fogadta.

Társa hasonló átalakuláson ment keresztül. Ő a várakozó ügyfeleket, valamint a második biztonsági embert intézte el, aki különösen ronda látványt nyújtott, ahogy két csáp is behatolt a koponyájába. A csápokról vér, agyvelő és optikai folyadék csöpögött a pár perccel ezelőtt még makulátlan padlóra.

A helyiség úgy festett, mint valami pók fészke. A két nőstény a hálója közepén trónolt, miközben áldozataik a háló szálain csüngtek élettelenül.

- Megkaphatnám végre azt a kibaszott pénzt?! – üvöltötte a szőke.

~~~

A barna hajú démon egy orvosságos fiola alakú tárgyat húzott elő, majd felkattintotta a tetejét. A fedélen piros LED-ek villantak fel. A hengert maga mögé hajítva, társával együtt kilépett az épületből.

A hengeres kapszula látszólag üres volt.

Ám tíz másodperc múlva, a henger belső terében megindult a robbanásszerű, entrópikus kristálynövekedés. A szerkezetet pillanatok alatt szétfeszítették a minden irányban terjeszkedő krisztallitok. Két másodpercen belül az egész helyiség egyetlen csillogó kristályráccsá alakult, szétfeszítve minden élő- és élettelen anyagot, tökéletesen kitöltve a rendelkezésre álló teret.

~~~

A tűsarkakon tipegő, ismét hibátlanul festő cicababák még el sem érték a Ferrarit, mikor a bank üvegablakai kirobbantak mögöttük. Tűhegyes, üvegszerű dendrittüskék lövelltek ki az utcára. A járdán sétáló emberek ijedten ugrottak félre, de az egyik öltönyt viselő férfi nem volt elég szerencsés. Egy tüske áthatolt a törzsén, majd tovább növekedett, felemelve a testet, melynek minden nyílásából ömlött a vér és a pépesített belső szervek maradványai. A kristályosodás a férfi szervezetében is folytatódott, míg a holttest ezer gennyedző darabra nem szakadt a megdöbbent járókelők szeme láttára.

Egy véres bőrdarab a Ferrari szélvédőjén kenődött szét.

A szőke ült a vezető melletti ülésre, ölébe kapva a pénzeszsákot. Társa azonnal indított és éles kanyarral fordult vissza, az útra, amelyről jöttek. A gyorsuló sportkocsi előtt száz méterre két szirénázó rendőrautó farolt keresztbe az úton.

A Ferrari le sem lassított. Az autó mindkét oldalán két, faltörő kos-szerű kinövés keletkezett, éles tüskékkel. Amikor áthajtott a két járőr között, pillanatokkal az ütközés előtt, a kocsi színébe tökéletesen beleolvadó kinövések leváltak és nekicsapódtak a rendőrautóknak. A pusztítás leírhatatlan volt. A két jármű szó szerint atomjaira hullott a száguldó Ferrari mellett. Karosszériadarabok repültek szerteszét, szélvédőkbe, kirakatokba, állatokba és emberekbe csapódva.

A tűzpiros Ferrari három sarokkal odébb lekanyarodott az utcáról.


DÉLELŐTT


Robert Paulson nyomozó egy letört dendrites kristálydarabot forgatott a tenyerében.

A mai napon az emberiség történetének legelképesztőbb bankrablásával találta magát szembe. Az egész lehetetlennek tűnt, mégis valóban megtörtént. A helyszín teljesen megsemmisült. A bank egyetlen hatalmas kristállyá merevedett; minden és mindenki odabenn atomi szinten alakult át. A két járőrautó is olymértékben hullott darabokra, hogy a fedélzeti kamerájuk által rögzített anyagot nem sikerült rekonstruálni. Két térfigyelő kamera felvette ugyan az elhajtó Ferrarit, ám olyan szögből, hogy a rendőrautókkal való összeütközés nem látszott. Egy rendszámot azért sikerült kinyerniük a felvételekről. Viszont bizonyítéknak kevés.
Akadt jó pár szemtanú, aki legalább az összeütközést meg tudta erősíteni, de ezek az emberek láthatóan teljesen megzavarodtak. Nem igazán állnák meg a helyüket a bíróságon.

Hihetetlen.

Ilyen mértékű pusztítás és mégis szinte semmi bizonyíték sem akadt a kezükre.

Ez az ügy teljesen át fogja írni a rendőri munka hagyományos szabályait. – gondolta Paulson, miközben a kristálytöredéket vizsgálgatta. Azt azonban nem sejtette, hogy saját valóságképét is át kell majd írnia.

~~~

Paulson magára kapta dzsekijét, zsebre vágta a rejtélyes kristálydarabot, majd kissé tétova mozdulatokkal lépett ki az irodából. Már a folyosón ügetett, mikor társa utolérte.

- Hé, Bob, várj már egy kicsit…! – szólt utána a férfi.
- Á, hello Dan! Mi az ábra?
- Az ábra? Az ábra? Hát csak annyi, hogy sikerült azonosítanunk a rendszámot.
- Jó munka, Dan. – fordult feléje Paulson – Na és ki a fene a pasas?
- John Murdoch. Doktor John Murdoch!
- Jézusom Dan, ezt úgy mondod, mintha tudnom kéne, ki a franc az a John Murdoch!
- Bocsi haver! Az ürge egy menő plasztikai sebész, és itt lakik nem messze, a völgyben. Stetson Drive 254. Várjál már, te meg hová rohansz? – faggatta Dan.
- Van egy haverom, aki az MIT-n végzett. Most a helyi egyetemen vezeti a fizikalabort. Úgy gondoltam, megmutatom neki a kristályunkat. Ártani nem árthat…
- Oké Bob. Én meg akkor kilátogatok ehhez a plasztikai sebészhez, habár nem hiszem, hogy köze lenne az esethez. Biztosra veszem, az elkövetők lopták el a kocsiját, így fedezvén magukat! Sima ügy!

Paulson erre megtorpant.

- Nem Dan! Szerintem ez nem olyan jó ötlet! Majd beugrom a dokihoz visszafelé jövet.
- Na és akkor én mégis mi a lófaszt csináljak? – vágott vissza Dan.
- Fogalmam sincs. Állandóan eltemet a papírmunka, talán besegíthetnél egy kicsit!
- Ha…jó vicc! Azért óvatosan a dokinál, Bob! Lehetőleg ne rohand le a fickót, mint ahogy szoktad, mert még pert akaszt a nyakunkba! Akkor aztán megszívjuk rendesen…
- Nyugi Dan. Finom leszek, mint a sebész kése! – azzal Robert Paulson nyomozó kilépett az utcára.

~~~

A ragyogó déli nap sugarai sávokban hatoltak a helyiségbe, megvilágítván a levegőben fickándozó porszemeket. Paulson nyomozó már több mint egy órája várakozott a szűk egyetemi irodában. Épp arra gondolt, ideje lenne megebédelni, mikor végre nyílt az ajtó és szélsebesen berobogott a barátja.

A férfi középkorú, magas, igen karcsú – mondhatni kifejezetten sovány – ember volt. A feje búbján erőteljesen kopaszodott. Nyugtalanul forgolódott ide – oda az íróasztala körül, miközben idegesen rágta a ceruzája végét.

Bob rögtön érzékelte, hogy baj van, amint a professzor belépett a szobába. Mivel az sehogyan sem akart megszólani, megpróbált beszélgetést kezdeményezni.

- Dave! Mi a probléma? – kezdte – Annyit várattál, már azt hittem vissza se jössz! Na, ugyan már! Tudod, hogy nekem elmondhatod.

A professzor továbbra is feszülten pillantott a nyomozó felé. De legalább megszólalt végre.

- Ez hihetetlen! A kristály, amit behoztál. Honnan szerezted?
- Dave, talán nem kéne elmondanom, de tökéletesen megbízom benned. A ma reggeli bankrablás helyszínéről való. Talán te is láttad a tévében…
- Ááá, igen. Gondolhattam volna.
- Mégis, mi olyan izgalmas ebben, hogy majdnem szívrohamot kaptál tőle? – értetlenkedett a nyomozó.
- Nos, tudtam, hogy előbb vagy utóbb be fog következni; azt is sejtettem, meg fogják találni a módját, hogy rossz célokra használják. Csak arra nem gondoltam, mindez még az én életemben megtörténik.
- Fogalmam sincs mi a fenéről beszélsz!
- Bob, az a kristálydarab nem egyszerűen csak egy szilárd fémobjektum! Lefuttattam néhány elektronmikroszkópos tesztet, és amit találtam az mindent megváltoztat. Mostantól semmi sem lesz ugyanolyan.
- Nem beszélnél kicsit érthetőbben? Mit találtál, Dave?
- Több milliónyi nanorobot, Bob! Ezek gépek, amelyek képesek az anyag szerkezetének átalakítására. A kristályrácsban levők már nem működnek, de azelőtt egy határozott funkcióval rendelkeztek. Gyaníthatóan az volt a feladatuk, hogy a térben rendelkezésre álló anyagot ilyen kristályszerkezetté alakítsák. Az egyetlen kérdés az időzítés! Ugyanis ha a folyamat önszerveződő módon ment végbe, gondoskodni kellett róla, hogy egy idő után leálljon, máskülönben nem csak a bank alakult volna át egyetlen dendritté, hanem az egész univerzum is; mindaddig, míg a kis szarosok anyaghoz tudtak jutni. Valakinek sikerült megoldania.
- Azt akarod mondani, hogy ez egy gép?
- Mennyit tudsz te a nanotechnológiáról?
- Nem sokat. Annyit, mint az átlagember. Tudom, hogy szerte a világon folynak ilyen irányú kutatások és sikerült is néhány egyszerűbb gépelemet létrehozni. Például mikroszkopikus méretű fogaskereket, meg ilyesmiket. Tudom, sokan a jövő nagy ígéretének tartják ezt a tudományágat.
- Bob, ez itt – a professzor ekkor felmutatta a kristálydarabot – maga a jövő!
- Hogy érted? – kérdezte Paulson.
- Úgy értem, ma még senkinek se sikerült még csak megközelítőleg sem létrehoznia ilyen komplexitású nanogépezetet!
- Fasza!
- Az nem kifejezés! Ráadásul a nanorobotok gyártása sem egyszerű feladat, legalábbis a mai tudásunk szerint. Ne egy gyárat képzelj el, vagy egy laboratóriumot! Ezeket sokkal inkább „növesztik”, mintsem „építik”.
- Mint a növényeket?
- Pontosan. A komplex nanogépezetek nagy tömegben való létrehozásának alapja, hogy egyszerű alapszabályok szerint működő rendszert kell létrehozni, amely enzimekből, egyéb biológiai komponensekből és tápanyagokból növeszti a struktúrát, ami mintegy gyárként funkcionálva a későbbiekben létrehozza magát a nanorobotot. Több milliónyit! Milliárdnyit…
- Azt akarod mondani, hogy először is meg kell „növeszteni” a gyárat, ami majd „megszüli” a robotokat?
- Így van. Sokkal inkább biológiai fogalmakban kell gondolkodnunk. Ráadásul az elkészült daraboknak valamiféle csoportlogika szerint együtt kell működniük. Valahogy úgy, mint a hangyák vagy a méhek teszik. Mindenképpen önszerveződő rendszerről beszélhetünk.
- Ez olyan, mint az evolúció…
- Igen olyan. Az is. Több generációra van szükség, hogy a kívánt feladatra alkalmas gépet létrehozzuk. Ráadásul igen magas a kudarc esélye is, hiszen a struktúrák hirtelen felbukkanó, nem várt viselkedést mutathatnak.
- Mennyire intelligens egy ilyen nanorobot? – vágott közbe a nyomozó.
- Elméletileg csak maximum, mint egy rovar. Amit itt találtunk az gyakorlatilag még annyira sem. Ez csak egy anyag-átalakító szerkezet. Mindenből egy szabály szerint dendrites kristályrácsot növeszt. Amit nem értek, hogy mindehhez honnan veszi az energiát, mert bizony a folyamathoz óriási energiamennyiség kell.
- Mint például egy robbanás?
- Úgy valahogy.
- A szemtanúk azt mondták, az esemény robbanásszerűen ment végbe, intenzív fény- és hangjelenség kíséretében.
- Aha, hasonlít a dolog egy entrópiabombához. Az entrópikus folyamatokban a rendezett anyagból rendezetlen anyagtömeg keletkezik. Itt a folyamat vége nem a totális rendezetlenség, hanem csak egy alacsonyabb rendű rendezettség. Lásd a kristályrácsot! Bámulatos, hogy a folyamatot ennyire kézben tudták tartani!
- Lehetséges, hogy valaki otthon barkácsoljon ilyen gépezetet?
- Elméletileg kizárt. Azért mondom, hogy elméletileg, mert gyakorlatilag a kezünkben van egy bizonyíték, ami nem származhat az ismert kutatólaborokból, mert azokat mind jól ellenőrzik.
- Nem lehet valami katonai izé?
- Kétlem. Bankrabláshoz használták volna? Abszurd feltételezés. – ingatta a fejét a professzor – Azért engem valami nagyon nyugtalanít.
- Mi lenne az?
- Ha valaki – akárki – képes ilyen gépeket létrehozni, az globális katasztrófához vezethet. A veszélyek beláthatatlanok. Mint említettem, ezek a rendszerek inkább tekinthetők biológiainak, mintsem mechanikainak. Ráadásul, csakúgy, mint a biológiai rendszerek, ezek is képesek a mutációra. Akármilyen jól kézben is tartjuk a folyamatot, nem tudjuk megakadályozni a mutációkat. Az ilyen robotok az emberi szervezetbe is beépülhetnek úgy, mint ahogy elkapjuk az influenzát! Észre sem vennénk csak mikor már késő! Biomechanikus fertőzésekről beszélek és az emberi evolúció gyökeres megváltoztatásáról…
- Azért ne ragadtassuk el magunkat! – vetette közbe Bob – Még semmi sem utal arra, hogy ekkora problémával állnánk szemben.
- Még nem. De az a tény, hogy itt tartom a kezemben ezt a kristálytöredéket, azt jelenti, a folyamat elkezdődött. Nem számít, ki és mire használja a szerkezeteket. A dolog előbb – utóbb kicsúszik az irányítás alól!
- Mondták már, hogy nagyon pesszimista vagy? Mindegy. Nekem egy bűnügyet kell felderítenem. Nem foglalkozhatok a homályos jövővel. Azt mond meg, ha esetleg meglátnám a „gyárat”, honnan ismerem majd fel?
- Hmmm. Kinézetre növényszerű alakzatról beszélhetünk, indákkal, kinövésekkel. Feltétlenül szükség van fényre, így biztos, hogy világos helyen lesz. Szükség van még alapanyagtartályokra, melyekből a rendszer építkezik.
- Oké, azt hiszem ennyi elég lesz. Köszönöm a segítséget!
- Nincs mit. Ezúttal nekem is élmény volt!
- Még valami. Sajnos el kell kérnem a kristálydarabot, ugyanis bizonyíték!
- Tudom. Sokkal több mindent bizonyít, mint képzelnéd!

Azzal a professzor Bob kezébe nyomta a különös tárgyat.

A nyomozó azon nyomban sarkon fordult, és kiviharzott az irodából. Menet közben még megállt az egyetem éttermében ebédelni. Már jócskán elmúlt dél…


DÉLUTÁN


Stetson Drive 254.

Robert Paulson kocsija leparkolt a járda mellett. A férfi elmélyülten vizsgálgatta a házat. Nem is ház volt, hanem egy kastély. A háromszintes központi tömböt buja kert szegélyezte, apróköves kocsifeljáróval. A telek nagyságát csak megbecsülni lehetett, de annyi bizonyosnak tűnt, nem ez az egyetlen épület a területen.

Befelé haladtában, egy pillanatig elmélázott az élet furcsaságain. „Plasztikai sebésznek kellett volna mennem!” – gondolta. A bejáratnál megtorpant és tanácstalanul kutatott a csengő után. Kisvártatva, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, az ajtó szélesre tárult, Bob Paulson pedig a legmerészebb erotikus álmában találta magát.

Az ajtóban egy szőke bombázó állt. A vonalai lehetetlenül buják és túláradóak voltak. A szem önkéntelenül is azonnal a hatalmas, gömbszerű mellekre vándorolt, melyeket alig takart a könnyű nyári ruhaköltemény. Ez a nő is kétségtelenül a doktor egyik páciense lehetett. A nyomozó csak bámult, földbe gyökerezett lábakkal.

- Öööö…. Elnézést, de nem találtam a csengőt… -kezdte, kissé bizonytalanul.
- Azt nem is fogja, ugyanis nincs beépítve! – ciripelte a bombázó.
- Rendkívül érdekes, akkor honnan tudják, hogy jött valaki?
- Magát is észrevettük, nem igaz?
- Valóban.
- Nincs benne semmi rendkívüli. Az egész terület be van kamerázva.

A nő az ajtó feletti lámpára mutatott. A kovácsoltvas test alatt, jól láthatóan, egy optika lencséje meredt a látogatókra.

Hirtelen egy öblös férfihang dörrent fel, odabentről.

- Amanda?! Amanda! Ki a fene az?
- Óóó, még be sem mutatkoztam!

Paulson a nő felé nyújtotta jelvényét.

- Robert Paulson nyomozó vagyok a rendőrségtől. John Murdoch doktor urat keresem.
- John! A rendőrségtől keresnek!
- Engedd be, mindjárt lent vagyok!

A nyomozó belépett a házba, nyomában az elképesztő alakú nővel. Az előtérből félköríves lépcső vezetett a felső szintekre. A lépcső tetején John Murdoch jelent meg, laza nyári őltözetben. Dinamikus mozdulatokkal viharzott le a lépcsőn, majd határozottan kezet rázott a nyomozóval. A férfi korát képtelenség lett volna megbecsülni, annyira jól tartotta magát. Arca finoman metszett, bőre napbarnított, izmai ruganyosak – a kicsattanó egészség mintapéldája.

- Amanda kérlek, hagyj magunkra a nyomozó úrral! – kezdte Murdoch.

Amanda távozása után Paulson vette át a szót.

- A felesége?
- Amanda? Nem, nem, csak a barátnőm.
- Lenyűgöző, akárcsak a birtoka.
- Hát igen, igyekszik az ember! Mindig is egy saját villa volt az álmom.
- Gondolom, elég sikeres a praxisa.
- Nem panaszkodhatom. Bizonyos új, forradalmi technológiákat alkalmazunk az esztétikai beavatkozásoknál, olyanokat, melyeket senki más ezen a területen.
- Amanda is a páciense?
- Az volt. Többek között. – Murdoch beljebb vezette a nyomozót. – De gondolom nem azért látogatott el hozzám, hogy a barátnőmről, vagy a házamról érdeklődjön!
- Nem uram. Néhány kérdést szeretnék feltenni a ma reggeli rablással kapcsolatosan. Hallott már róla?
- Csak futólag.
- Nos, van önnek egy piros Ferrarija, melynek rendszáma…
- Igen, van. – vágott közbe Murdoch.
- Tud róla, hogy ezt a járművet használták az elkövetők?
- Nem, nem tudok. A kocsit tegnap lopták el a klinika elől.
- Bejelentette?
- Még nem.
- Megkérdezhetem, hogy miért nem? Elég drága kocsiról van szó.
- Az igaz, ám tegnap olyan műtétet hajtottunk végre, melynek ellentételezéséből több Ferrarit is vehetek! Egyszerűen nem volt rá időm. Egyébként ma akartam jelenteni. Ha volna olyan szíves és megtenné helyettem, örökre lekötelezne!
- Nem probléma.
- Előre is köszönöm.
- Van ötlete a lopással kapcsolatban?
- Nem igazán. Habár az én sikereimmel könnyen szerez az ember ellenségeket.
- Konkrétabban?
- Konkrétabban semmi…
- Gondoltam. – Paulsonnal már a fő nappaliban jártak. – Lenne itt még valami! Láthatnám a garázsát, Mr. Murdoch?
- Persze! Csak nem engem gyanúsít Mr. Paulson?
- Biztosíthatom, nincs semmilyen hátsó gondolatom, higgye el!
- Rendben. Erre, tessék!

~~~

Útban a garázs felé, egy újabb, hatalmas termen haladtak keresztül. A két emelet magas, üvegtetős átrium közepén egy különös fa ágaskodott. Körülbelül öt méterre magasodott a padló fölé, levelek és virágok nélküli ágai bonyolult, összegubancolódott hálózatot alkottak. A tetőn beáramló fény egyenesen a fát világította meg, de mintha ez sem lett volna elég: körben UV lámpák terpeszkedtek. A fa egy körülhatárolt, folyadékkal teli medencéből nőtt ki, melyben a felszín alatt különböző átmérőjű csövek futottak. A teremben, körben asztalok és székek sorakoztak.

- Csodálatos, nem igaz? – büszkélkedett Murdoch.
- Valóban elképesztő.
- Ez egy rendkívül kényes japánban őshonos faj, ami legalább annyi törődést és precíz gondozást igényel, mint egy bonsai. Hidrophonikusan tápláljuk. Élő hangversenyeket is szoktam tartani ebben a helyiségben.
- Belépődíjat is szedhetne érte… - jegyezte meg epésen Paulson.
- A jó ötletnek fele sem tréfa, nyomozó! – nevetett a doktor.

Pár percen belül kiértek a hátsó kertbe. Innen látszott csak a bírtok hatalmas terjedelme. Szabad szemmel nem lehetett felfedezni a túlsó oldali kerítést! További százötven méteres séta után érkeztek meg a lapos tetős garázsépülethez. „Ez nagyobb, mint a lakásom!” – duzzogott magában a nyomozó.

Ezek után meg sem lepődött, mikor Murdoch kitárta a kapuit. Egy Bentley, egy Mercedes AMG kupé, valamint egy luxusterepjáró tárult Paulson elé. Ráadásul volt még pár üres parkolóhely is a garázsban!

- Elégedett Mr. Paulson? – kérdezte Murdoch, kissé fölényesen.
- Tökéletesen Mr. Murdoch. Azért arra kérném, az elkövetkező pár hétben ne utazzon a városon kívülre! Elképzelhető, hogy lesz még pár kérdésünk.
- Nem szándékozom elutazni, nyomozó úr! Vár a praxisom, ami meglehetősen zsúfolt, úgyhogy időm se lenne utazgatni; habár az igazat megvallva, rám férne a pihenés.
- Bizonyára, Doktor Murdoch. Köszönöm az együttműködést!

~~~

Robert Paulson már az utcán sétált kocsija felé, amikor nagyon különös dolog történt.

Mielőtt átkelt volna az úttesten, jobbra fordította a tekintetét és észrevett valamit. Egy piros Ferrarit.

A jármű az első keresztútnál balra fordult, majd villámgyorsan eltűnt a férfi szeme elöl.

De nem is igazán a Ferrari késztette Paulsont izgatott rohanásra.

Inkább a volánnál tisztán kivető, szőke hajkoronát viselő sofőrje.

Amanda.


ESTE


A nő csak este tért vissza, de akkorra már Paulson és társa egy jelöletlen furgon rakterében várakoztak az utca túloldalán, négy kommandós társaságában. Amanda taxija rákanyarodott a kocsifeljáróra.

- Biztos eltüntette a Ferrarit! – mondta Paulson. – Mostanra már vagy egy tó fenekén pihen, vagy szép apró darabokra darálva, egy szemétdomb kellős közepén. Így is – úgy is baszhatjuk!
- Én még mindig bizonytalan vagyok. – vetette oda a társa. – Nincs házkutatási parancsunk, nem is tudom mi a fenét keresünk itt egyáltalán!
- Dan, tudom, hogy sáros a pasas! Érzem. Szimatra hajtok, de abban igazad van, bizonyítékok nélkül nem jutunk semmire. Ezért te meg én bemegyünk, és újra elővesszük a tagot. Majd azt mondjuk, megtaláltuk a kocsiját!
- Persze! Erre biztos azonnal köpni fog, mi!? – Dan a fejét csóválta. – És mi a francért rabolna bankot, mikor annyi pénze van, hogy el sem tudja költeni?
- Nem tudom, de ismered a mondást: sok pénznél jobb a több!
- Ja, az már igaz! A SWAT mi a fenéhez kellett? Nem hivatalosan vannak itt. Ezeket a srácokat egytől – egyig személyesen ismerem.
- Szükség esetére. Majd elrejtőznek a kertben és ha gond van, behatolnak. Csak vigyázzanak a kamerákra! Nehogy idő előtt észrevegyék őket!
- Ne aggódj, a srácok profik.
- Rendben, akkor kezdjük! Először ők foglalják el a pozíciójukat.

A furgon hátuljából sorban előugráltak a talpig feketébe öltözött kommandósok. Gyakorlott mozdulatokkal átmásztak az utcafronti kerítésen és behatoltak a sűrű bokrok közé.

Robert és Dan vártak még öt percet, majd a főkapu felé indultak, mindenféle óvatoskodás nélkül, jól látható módon. A kapunál Paulson vidáman integetni kezdett a kamerába. Nem is telt el sok idő, mígnem kitárult a kapu. A háznál ismét Amanda fogadta őket.

- Jó estét, hölgyem! – kezdte Paulson – Elnézést a késői zavarásért, de sürgősen beszélnünk kell Dr. Murdoch-kal az ellopott kocsija ügyében.
- Uraim, rendkívül sajnálom, de most nem alkalmas. Meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak!
- Nem értett meg, hölgyem! Nekünk MOST kell beszélnünk Mr. Murdoch-kal.
- Biztos vagyok benne, hogy Dr. Murdoch minden kérdésükre készséggel válaszolni fog, de csak holnap. – Amanda kicsit ingerültnek tűnt. – Kérem, keressék megfelelőbb időpontban!
- De hölgyem…!
- Távozzanak, kérem!
- Hölgyem, ön akadályozza a hatóság munkáját! – emelte fel a hangját Dan.
- Nem, magának fogalma sincs milyen az, mikor tényleg akadályozom a hatóság munkáját! – sziszegte Amanda.

Villámgyorsan történt.
Két, újnyi vastag csáp tört elő Amanda mellkasából. Az egyik homlokon találta Dan-t, akinek még meglepődni sem volt ideje, máris felnyársalta az agyvelejét. Paulson rémületében hátrahőkölt és elbotlott a saját lábában. Ez volt a szerencséje. Miközben fájdalmasan elterült a földön, a csáp elzúgott felette.

Nem sok ideje maradt.

Mindkét nanocsáp visszahúzódott, hogy újra támadhassanak. Dan koponyájából lucskos, cuppanó hang hallatszott, ahogy a nyúlvány távozott a testből. A férfi holtan zuhant Paulson mellé.

A kommandósok ekkor kezdtek el tüzelni. Rohanva vágtak keresztül a kerten, ám a lövedékeknek semmi hatása nem volt, legalábbis Amandára nézve. A ház faláról sűrű esőként hullott a vakolat, de Amanda testén áthaladtak a golyók. Valóságos húscsatornák nyíltak a behatoló testek útjában, amelyeken azok akadálytalanul végighaladtak, hogy végül a nő mögötti ajtóba csapódjanak.

Robert még mindig a földön hasalt és próbálta elhessegetni a behatoló kommandósokat.

De már késő volt.

A tárak kiürültek mire a csapat elérte a bejáratot. A pillanatnyi szünet elég volt Amandának, hogy négy nanocsápot növesszen. Azok egy szempillantás alatt elintézték a kommandósokat. A golyóálló mellény semmit sem ért. A csápok az ágyéknál, alulról hatoltak a férfiakba, majd a testüregeken átvágva a szájakból bukkantak elő, sűrű vérzés és béldarabok kíséretében.

Az egyik SWAT-os szerencsétlen pont Paulsonra dőlt estében.

A nyomozó átkozódva próbált kikecmeregni a holt teher alól, amikor a keze hirtelen megakadt valamiben. A kommandós övében. Ahol pár kézigránát lógott…

~~~

Amanda meglepődve sikított. A nyomozó gyors egymásutánban ütéseket mért a gyomrára, a mellére, valamint az arcára. A nő szétlapult orrából sugárban fröcskölt a vér. Egy előrenyúló csáp majdnem elérte a férfit, de az már számított rá, így ki tudta védeni. Megragadta a hússzerű izét és megfordítva Amanda szájába tolta, majd ugyanazzal a mozdulattal a gránátot a dekoltázsába ejtette. Végül egy erős gyomorrúgással kifektette a kertben.

A nő kétségbeesetten turkálni kezdett feszes ruhája alatt. Öt nanocsáp tépte szét a felsőrészt a gránát után kutatva.

Paulson fedezéket keresve futott be a házba.

A gránát pedig felrobbant…

Amanda darabjai szerteszálltak, bemocskolták a gondosan ápolt gyepet. A hihetetlen mellek szétdurrantak, egyikük a ház hófehér falán zsírszerű foltot hagyva kenődött szét. Érdekes módon a mellbimbó épen maradt, egy pillanatig felragadt a vakolatra, azután lassan lecsúszott a földre.

~~~

Robert Paulson 9mm-es szolgálati fegyverét előreszegezve tovább haladt befelé. A csatazaj elültével csend honolt az egész épületben. Túl mély csend…

Az ilyen csend már – már fenyegetőbb, mint egy csatakiáltás.

Aztán felfigyelt a nyögésekre. Mély zihálás, nyögdécselés, mintha valaki…

A hangok az átriumos helyiségből szűrődtek ki, finoman visszhangozva.

Óvatosan belesett a félig kitárt ajtószárnyak közt. A látványtól azonnal hányingere támadt.

Murdoch a padlón hempergett egy Amandához nagyon hasonló alkatú nővel. Mindketten meztelenek voltak és a nő volt felül. Barna haja összekuszálódva terült szét a hátán. Murdoch farka mélyen beléhatolt, a nő pedig nyögve fickándozott a rúdon.

De nem ez késztette Paulson-t öklendezésre.

Hanem a tény, hogy a helyiség közepén álló fa egyik vastagabb ága a nő segglyukában mozgott előre – hátra!

Paulson agyába villant egy korábbi beszélgetés:

„-Azt mond meg, ha esetleg meglátnám a „gyárat”, honnan ismerem majd fel?
-Hmmm. Kinézetre növényszerű alakzatról beszélhetünk, indákkal, kinövésekkel. Feltétlenül szükség van fényre, így biztos, hogy világos helyen lesz.”

Hát persze!

Végig itt állt a szeme előtt! El sem volt rejtve.

A fegyverrel gondosan megcélozta a pucéran vonagló testeket.

- Murdoch! Vége van! Álljon fel és lépjen hátrébb!

A testek megdermedtek. A „fa” kicsusszant a nő végbeléből. Az ágon néhány sötétebb szarfolt is előtűnt.

- Nem nyomozó! Az egész csak most kezdődik! – vágott vissza Murdoch – Drágám, volnál olyan szíves gondoskodni a nyomozó úrról!
- Egy lépést se!

De a nő már megindult Paulson felé. Három nanocsáp iramodott a nyomozó felé. Paulson tigrisugrással vetődött el közöttük, közben tüzelve. A lövedékek persze nem sok kárt okoztak a támadóban, arra azonban jók voltak, hogy egy kicsit lelassítsák.

A nő ekkor újabb elképesztő mutatványt vetett be. Egyik kezével benyúlt a saját hasüregébe – miközben a hús engedelmesen szétvált az ujjai előtt – és egy apró, üvegszerű hengeres tárgyat húzott elő onnan. A tárgy láttán Murdoch nekilódult, futva menekült. Paulson megeresztett néhány golyót, ám nem sikerült eltalálnia. A meztelen doktor nagy csörömpöléssel vetődött ki az ablakon.

Közben a barna hajú nő a nyomozó felé hajította az üveghengert.

Paulson újból felugrott. Akrobatikus ügyességgel még a levegőben kapta el a hengert. Egy laza csuklómozdulattal „eltérítette” eredeti útvonaláról és begurította a különleges fa gyökerénél összegyűlt tápfolyadékba.

Majd sarkon fordulva a Murdoch által kitört ablak felé rohant, nyomában az üvöltő nővel.

Paulson a levegőben vetődve repült ki a házból, amikor az entrópiagránát működésbe lépett. A folyamat szinte észlelhetetlen sebességgel játszódott le. A kialakuló kristályrács a fa kérgét szétfeszítve terjeszkedett, míg felfalta a szobát, a nőt is beleértve. De nem állt meg itt; egy másodperc múltán a pompás villa egyetlen éles szögektől szabdalt, stabil tömbbé merevedett.

Mindeközben a férfi még mindig a levegőben repült.

Mikor földet ért a kertben, az átalakulás már be is fejeződött. Hitetlenkedve állt talpra, leporolta a nadrágját és a garázsépület felé indult. Közben tárat cserélt a pisztolyában. Néhány perc múlva beigazolódott a megérzése.

Az AMG Mercedes nagygázzal hajtott ki a garázsból.

A nyomozó féltédre ereszkedett, ahogy az akadémián tanították. Két kézzel célzott. Finoman húzta meg a ravaszt, két golyót eresztve a közeledő Mercedes jobb első gumijába, azután feljebb emelte a fegyvert. A következő két golyó a szélvédőbe csapódott, a vezető felöli oldalon.

A jármű élesen jobbra csúszott, kifarolt és legurult az útról. Hangos csattanással vágódott egy öreg tölgy törzsébe.

~~~

A felgyűrődött motorháztető alól sűrű, fehér füst gomolygott. A légzsák lufija felfújódva lengedezett az elgörbült utastérben. Murdoch-nak utolsó erejével sikerült kikászálódnia a kocsiból. A jobb válla alatt lőtt seb éktelenkedett, erősen vérezve.

A nyomozó letérdelt a remegő testhez.

- Mire volt jó ez a romhalmaz, Murdoch? Egyáltalán mi értelme volt a bankrablásnak?
- Még mindig nem érti, ugye? – a doktor köhögni kezdett – Nem a pénz a lényeg, Paulson. Hanem a változás, amit elindítottam. Felhívtam rá a figyelmet. Tudtam, hogy meg fognak találni, csak azt nem, hogy ilyen gyorsan.

„Hát tényleg igaz: minden pszichopata arra vágyik, hogy elkapják.” – gondolta Paulson.

- Kicsit radikális módját választotta a figyelemfelkeltésnek.
- Szűklátókörű alak maga, Paulson!

Murdoch ismét köhintett kettőt. Majd folytatta:

- A világ számos kutatólaborjában folynak kísérletek a nanotechnológiával kapcsolatosan, de az előrehaladás mértéke nagyon csekély. Pénzügyi-, etikai- és politikai gátak állnak a haladás útjába!
- Talán nem véletlenül! – vetette közbe a nyomozó.
- Én gyorsabban haladhattam mindezen gátlások félresöprésével. Kicsit besegítettem az evolúciónak, hogy a következő szintre emelje az emberiség fejlődését.
- Nagy szavak ezek, Murdoch!
- Néha kvantumugrásra, forradalomra van szükség a továbblépéshez! Gondoljon bele, mit adhat nekünk ez a technológia! Az esztétikai műtétek, a tetszés szerinti formára alakított emberi testek csak a kezdet. Aztán jönnek a mesterséges szervek új generációi. Mesterségesen gyártott, de az eredetivel teljesen azonos szívek, vesék, májak és szemek! Legyőzzük a halált! Később a hosszú távú űrutazásokra „optimalizált” biomechanoidok, akik elviselik a rendkívül zord körülményeket. Az emberi idegrendszer összeolvadhat a gépi hálózatokkal, megvalósítva a gondolatokkal való teremtés vízióját. A végén már nem beszélhetünk külön – külön emberről és gépről. Az evolúció majd eldönti merre haladunk tovább!

Murdoch egyre nehezebben vette a levegőt. Köhögött, remegett, de azért folytatta:

- Ezt a szép új világot én indítottam útjára, itt és most, a mai napon!
- Ez a maga új világa inkább egy rémálomra hasonlít, Murdoch!
- Mindegy. Úgysem tehet semmit ellene. Mások fogják folytatni a munkámat. A nyulat többé már nem gyömöszölhetik vissza a cilinderbe! Mától az egész világ megváltozik. Csak azt sajnálom…, nem élvezhettem… ki jobban…

A doktor hangja el – elcsuklott. Végül lassan mellkasára bukott a feje.

John Murdoch megszűnt létezni.


HAJNAL


A szép új világ első napján rendőrségi helyszínelők lepték el a környéket. Az óriási kristályráccsá változott háznak csodájára jártak. Helikopterek cikáztak a légtérben. A nagy felfordulásban senkinek sem tűnt fel, hogy Amanda mellbimbója hajszálvékony póklábakat növesztve beosont a gondosan nyírt sövény mögé.

~~~


Michael Crichton emlékére